Impossible Promise 41. Rész

Drága olvasóim!

Végre elérkeztünk ahhoz a részhez, amiről már olyan sokat beszéltem! Elmondani nem tudom mennyire izgulok a véleményeitek miatt. Nagyon igyekeztem jól megírni a részt, remélem sikerült. Nem tudom emlékeztek-e még, de a 23. fejezetben volt egy bizonyos rész, amit említettem, hogy majd a vége felé újra felemlítődik. Abban az esetben, ha már nem emlékeztek rá, ajánlom hogy a folytatás előtt olvassátok el újra azt a bizonyos részt. Ide kattintva meg is tehetitek. :)

Na de nem is akarom húzni az időt, itt lenne a folytatás.

Jó olvasást mindenkinek! :)

Ledermedve állok előtte, nem szólunk egymáshoz. Szigorú tekintettel méreget, zavaromban azt se tudom hova nézzek. A hirtelen beállt csönd lassan kezd kínossá válni, úgy érzem megfulladok. Idegesen az ujjaimat tördelem, és tudom hiába próbálnék bármiféle magyarázatot kitalálni.. felesleges lenne. Már tudja az igazat.. tudja hogy kivagyok. Tudja, pontosan tudja hogy minden ami történt hazugság volt.

- H-hogy kerülsz ide? - kérdezem tőle remegő ajkakkal.

- Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy aki itt most magyarázatra szorul, az te vagy.. - mondja ki kertelés nélkül, ügyelve arra, hogy még véletlenül se szakítsa meg velem a szemkontaktust.

- Én.. én.. - dadogom kétségbeesetten.

- Hogy tehetted ezt? Hogy hazudhattál nekünk.. hogy hazudhattál Tomnak? Hiszen szeretted őt! - hadonászik idegesen a kezeivel, bár úgy érzem leginkább csak csalódott.

Csalódott bennem és teljesen megértem. Tudom, hogy megbocsáthatatlan amit tettem. Nekem kellett volna elmondanom az igazságot és nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ha idejében cselekedtem volna, talán még nem vesztettem volna el mindent. Akkor talán még lett volna esélyem a megbocsátásra, arra, hogy helyre hozzam a dolgokat... de túlságosan gyáva voltam. Féltem, hogy elveszítem őket. Féltem David-től. Nem mertem.. egyszerűen képtelen voltam bevallani az igazat. Mindig kerestem a kifogásokat magamban, mindig csak a megfelelő pillanatot kerestem - ami mint tudjuk soha nem érkezett el. És most? Minden a lehető legrosszabbul sült el..

- Figyelj Bill.. én mindent megtudok magyarázni! - lépek közelebb hozzá, mire ő ellenállva, hátra húzódik előlem.
Döbbenten torpanok meg mozdulatomban, még a kezem is megáll a levegőben. Hát ennyire megbántottam őket..  Tudtam, hogy nehéz lesz, tudtam, hogy nem fognak örülni az igazságnak. De ez a tekintet, ez a szánalommal és megvetéssel telt pillantás apró darabokra zúzza a szívem. Gyűlöl engem...
Hamarosan mindannyian gyűlölni fognak.
Kavarog a gyomrom, lüktet a fejem és úgy érzem elájulok. Szédülök, forog velem a világ. Muszáj leülnöm a pálya szélére felsorakoztatott székek egyikére. Remegő lábakkal odasétálok és megkönnyebbülten leülök. Könyökömmel megtámaszkodva a térdemen, fejemet a kezeim közé fogom és mélyeket lélegzek. Bill csak zsebre dugott kezekkel elém lép. Szótlanul méreget, nem mond semmit. Miért nem kiabál? Miért nem vágja az arcomba, hogy soha többé nem akar látni? Miért?! Megőrjít ez a némaság..
- Nem mondasz semmit? - kérdezem végül, közben óvatosan az arcára pillantok. Merev és érzelemmentes. Nem válaszol, úgy tesz mint aki meg se hallotta, amit kérdeztem - Bill kérlek szólalj meg! Üvöltsd le a fejem, ordibálj.. mond hogy egy utolsó aljas szemét dög vagyok! Könyörgök csinálj valamit mert beleőrülök a tudatba, hogy már arra sem méltatsz, hogy hozzám szólj.. - kiabálok kezeimmel hadonászva, majd keserves zokogás tör fel belőlem - Tönkretettem mindent! Elvesztettem mindent, ami valaha is fontos volt nekem. Elvesztettem a barátaimat, a szerelmem... Bárcsak meghaltam volna a balesetben.. Bárcsak soha ne tértem volna magamhoz!
- Karla! Karla nyugodj meg! - szorítja meg a vállaimat és finoman megráz - Hagyd abba! Hallod? Szedd össze magad és inkább mond el, hogy miért csináltad ezt.. -  kéri tőlem most már halkabban beszélve és összekulcsolva kezeinket leül mellém.
- Én.. annyira sajnálom Bill! Sajnálom, mindent annyira nagyon sajnálok! Nem akartalak megbántani titeket, esküszöm, hogy nem ez volt a szándékom! - nézek mélyen a szemeibe szipogva.
- Elhiszem és.. egyáltalán nem gyűlöllek. - mosolyodik el finoman végig simítva az arcomon - Mikor megtudtam, hogy nem haltál meg.. mikor rájöttem, hogy valójában te vagy az és Channel csak egy kitalált személy.. annyira boldog voltam! Hálát adtam az Istennek, hogy csodát tett veled és túlélted ezt az egész repülőszerencsétlenséget. - sóhajt fel behunyt szemekkel.
- Bill én.. - suttogom, mire felnéz rám és folytatja.
- De ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok dühös azért, amiért 3 éven keresztül becsaptál minket. Igenis csalódott vagyok. Haragszom rád és egyszerűen képtelen vagyok felfogni.. hogyan... miért csináltad ezt?
- Bepánikoltam és azt hittem, azzal ha kilépek az életetekből minden jobb lesz.  Azt hittem akkor David is megváltozik és nem lesz annyira.. gonosz. - válaszolok lehajtott fejjel - Néhány nappal a baleset után egy kórházban ébredtem. Másodpercek alatt döntenem kellett. Visszatérek Frankfurtba, kiteszlek titeket és a bandát annak, hogy a munka helyett velem foglalkozzatok, amíg felépülök.. vagy inkább engedjem el a múltam, hagyjak fel a korábbi életemmel és kezdjek mindent elölről Hamburgban.
- Arra nem is gondoltál, hogy ezzel mekkora fájdalmat okozol mindenkinek? - kérdezi néhány percnyi csönd után - Fogalmad sincs róla, hogy Tom mennyit szenvedett. Azt mondod jót akartál nekünk? Hát közlöm veled azzal, hogy elhiteted velünk a halálod.. felforgattad az egész életünket.
- Tudom, hogy óriásit hibáztam. Rettenetesen sajnálom.. - néztem mélyen a szemeibe.
- Tudtad, hogy mindig mindenben melletted álltunk. Bármiben számíthattál a segítségünkre.. miért nem bíztál bennünk?! Ott lettünk volna veled, melletted! - túr bele szőke hajába és kétségbeesetten tekintetemet fürkészte - Mond miért nem bíztál bennünk?
Könnybe lábadt szemmel elfordítottam a fejem és ajkamba harapva egy mélyet sóhajtottam.
Igaza van Billnek. Mindenben igaza van. Nem bíztam bennük, annyira hogy visszamenjek és mellettük átvészeljem a balesetet.. nem bíztam bennük és ezért pontosan azt kaptam, amit megérdemeltem.
Finoman az ujjai közé fogta az állam és maga felé fordította az arcom.
- Hogy jöttél rá? - kérdeztem csendesen - Honnan tudtad hogy én vagyok az?
- Emlékszel amikor a buli előtt feljöttél hozzánk azzal az indokkal, hogy oda kell adnod néhány papírt és fényképet? - kérdezte a távolba meredve.
- Emlékszem..
- Ott voltam a parkolóban mielőtt feljöttél.. hallottam a beszélgetéseteket Paullal.. - suttogta az utolsó szavakat és ekkor minden apró kép összeállt a fejemben. Most már megértettem mindent.. az ajtócsapódás.. az a hirtelen jött csend.. hogy is lehettem ennyire ostoba, hogy nem jöttem rá hamarabb..

- Csipogj már az Istenért! - nyomogattam idegesen a kocsim riasztógombját, de az csak nem akart engedelmeskedni

- Segítsek? - kérdezte mögülem Paul

- Nem kell, mindjárt meg lesz! - mondtam ingerülten, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor végre sikerült beriasztanom azt az átkozott kocsit - Végre..

- Csak nem ideges vagy?

- Én?! Ugyan dehogy! Miért lennék ideges?.. - dühöngtem, miközben a táskámba raktam a kulcsokat

- Channel... ismerlek már.. - forgatta szemeit - És különben is minek jöttünk ide Tomékhoz?

- Oda akarom adni nekik a papírokat és a megmaradt fényképeket..

- Minek? - kérdezte értetlenül

- Azért mert nem akarom, hogy bármilyen emlékem is maradjon róluk.. - sóhajtottam szomorúan

- Soha nem foglak megérteni.. - csóválta meg a fejét, majd karba tett kézzel megállt előttem, miközben én hátammal nekitámaszkodtam a parkolóház egyik oszlopának - Miért nem mondod inkább el neki az igazat? Tudom a múltkor még nem ezt mondtam.. de látom hogy szenvedsz..

- Már túl késő hozzá...

- Soha semmihez nincs túl késő!

Igen. Paulnak teljesen igaza volt mindenben. Még nem lenne hozzá túl késő. És ha nagyon akarnám akkor ezt meg is tehetném. Hogy ma este a bulin oda állok Tom elé és a szemébe mondom az igazságot. Meg tehetném.. de nem akarom. És nem is fogom. Ha rajtam múlna soha nem tudná meg, hogy mi történt akkor, azon a repülőszerencsétlenségen 2 évvel ezelőtt.

- Tom soha nem fogja megtudni, hogy Én ki is vagyok valójában! - mondtam határozottan, majd elindultam a lépcsők felé

- De a szerelme voltál! Tiszta szívéből szeretett.. és Te is szeretted Őt! - követett 

Nagyon elszántnak tűnt.

-Igen tudom. De a dolgok megváltoztak.. - néztem hátra - Karla meghalt és ezt el kell fogadni! - mondtam idegesen, majd a következő pillanatban egy erős ajtócsapódás hallatszott a lépcsők felől

Hirtelen úgy megijedtem, hogy még levegőt venni is elfelejtettem.

- Mi volt ez? - kérdezte riadtan Paul

- Nem tudom.. - mondtam levegő után kapkodva

Majd a tekintetemmel gyorsan körbe vizslattam a parkolóházat. Kezdett egyre félelmetesebbé válni az a hely. A lámpák fénye néhol ingadozott és hirtelen még a levegő is lehűlt. Furcsa érzésem támadt, de amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Megráztam a fejem és Paul felé fordultam.

- Most inkább ne ezzel foglalkozzunk! Siessünk, hogy minél hamarabb végezhessünk.. - mondtam, majd nem törődve a korábban történtekkel mindketten felsiettünk a lépcsőn.

- Szóval te voltál..
- Igen én csaptam be magam után az ajtót. Rettenetesen dühös lettem és úgy gondoltam Tomnak joga van tudni az igazat. Azzal mentem fel a többiekhez, hogy kitálalok mindent.. de aztán valamiért mégsem tudtam megtenni.. - csóválja a fejét hitetlenül.
- És.. és miért nem szóltál.. miért nem húztál félre és támadtál le? Megtehetted volna és minden jogod meg lett volna hozzá.. - kérdeztem értetlenül.
- Abban reménykedtem, hogy majd Te magad fogod elmondani nekünk.
- De nem tettem.. - sóhajtottam és egy újabb könnycsepp gördült le az arcomon.
- Aztán egy nap megláttalak a fürdőben és észrevettem a sebhelyet az oldaladon. - szólalt meg egy kis idő után - Akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy nem tévedek. Tudtam, hogy nagyon nehéz lehet neked.. de tudod, hogy ez nem mentség semmi alól.
- Bill én tényleg nagyon sajnálom! Bár jóvá tehetném valahogy! - temettem kezeim közé az arcom, majd Bill felállt és maga után húzva arra kényszerített, hogy ránézzek, és ennyit mondott:
- El kell mondanod Tomnak!