Impossible Promise 45. Rész

Drága olvasóim!

Először is.. aztamindenit! Néhány napja mikor kikerült az új rész, figyeltem az oldal látogatottságát és több mint 300-an néztetek fel az oldalra. Ez azért nem semmi! Nagyon köszönöm, és a véleményeket is köszönöm, amiket kaptam! Sokat jelent nekem, hogy itt vagytok velem. A mostani részről csupán annyit, hogy azt hiszem végre elérkezett az a rész, amit már hónapok óta oly sokan vártatok az elejétől. Elmondani nem tudom milyen érzés ez, hogy egy történetnek a végéhez értem. Köszönöm a biztatást, remélem, hogy tetszeni fog a rész. Bombázzatok véleményekkel!

Jó olvasást! :)

Három nap telt el azóta, hogy otthagytam Tomot. Rengetegszer hívott és üzent, de egyikre sem válaszoltam. Szerettem volna egyedül lenni, szükségem volt egy kis időre, hogy átgondolhassam azt, amire készülök. Szerettem volna beszélni Billel. Olyan jó lett volna valakinek elmondani, hogy mit érzek és szükségem volt néhány jó tanácsra. Legutolsó mentsváramként kivettem egy szobát a városban és felhívtam Pault. Elmondtam neki, hogy mi történt és hogy már nem bírok tovább hazugságokban élni. Eljutottam arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. Meg kell tennem. Tom elé kell állnom és be kell vallanom mindent, amit tettem.

Nagyon félek attól, ami rám vár, de már nem húzhatom tovább. Tudom, hogy gyűlölni fog, és hogy talán soha többé nem akar majd látni. Belepusztulok a gondoltba, hogy elveszíthetem, de nem játszhatok vele tovább. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy több fájdalmat okozzak neki.

Idegesen kinyitottam a kaput és még idegesebb lettem, amikor észrevettem, hogy csak Tom kocsija van itt. Felsétáltam a bejárathoz és remegő kezekkel becsengettem. Eltelt egy kis idő, majd zörgést hallottam az ajtó másik oldaláról, végül egy kulcscsörgés adta tudtomra, hogy mindjárt beengednek.

Tom nyitott ajtót. Egy kopott farmer és egy fehér póló volt rajta. Az arca meggyötört és fáradt volt, de amint megpillantott óriási megkönnyebbülés suhant át a vonásain.

- Channel! Istenem annyira aggódtam érted.. – ölelt magához, és arcát a nyakamba fúrta. Képtelen voltam megmozdulni és megszólalni. A torkomban egy óriási gombóc növekedett és úgy éreztem lassan megfulladok. Összeszorítottam a szemem, hogy visszatartsam előtörő könnyeimet, majd Tom vállának nyomva a kezemet óvatosan eltoltam magamtól.

- Beszélnem kell veled.. – mondtam alig hallhatóan.

- Gyere be! – karolta át a derekam és becsukta mögöttünk az ajtót – A többiek nincsenek itthon. David elvitte őket valahová. Engem nem érdekelt, ezért nem mentem.. de örülök, hogy így alakult. – sétáltunk be a konyhába és a pulthoz ülve folytatta – Channel én.. én annyira sajnálom, ami történt. Hidd el, én egyáltalán nem akartam erőszakos és tolakodó lenni.. Szeretlek és nem akartalak megbántani! Kérlek bocsáss meg nekem.. – hadarta szinte egy szuszra és összekulcsolta az ujjainkat. Istenem hogy tehettem ezt vele! Még azok után is magát okolja, hogy a múltkor eltaszítottam magamtól és elrohantam.. Nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet. Halkan felzokogtam, Tom pedig ijedten letérdelt elém és úgy simogatta a lábam – Kicsim, kérlek ne csináld ezt.. rettenetesen megbántam.. Ne sírj kérlek.. hallod – simított végig az arcomon.

- Tom.. nem csak erről van szó.. – suttogtam remegő hangon. Egy mély levegőt vettem és a szemébe néztem – Valamit el kell mondanom neked.. – letöröltem a könnyeimet és felálltam a székről. Összeszedtem minden erőmet és belekezdtem – Azért rohantam el a múltkor, mert bepánikoltam. Féltem.. féltem hogy meglátod a sebhelyem.. – mondtam lassan Tom arcára pedig teljes értetlenség ült ki – Az oldalamon van egy csúnya heg.. – oldalra fordulva óvatosan felhúztam a pólómat. Tom mellém lépett és hüvelykujjával finoman végigsimított rajta. Az ajkamba harapva éreztem, hogy kiráz a hideg az érintésére. Újabb könnyek folytak végig az arcomon. Eljött a pillanat.. most már nincs visszaút.

- Hol szerezted? – kérdezte halkan és mutatóujjával maga felé fordította az arcom – Ha csak emiatt volt.. Channel emiatt nem kell félned. Nem kell szégyellned. Engem nem zavar.. hiszen te így is csodálatos vagy.. – mosolyodott el és az ajkaimhoz hajolva megpróbált megcsókolni, de elléptem előle.

- Tom, nem értesz semmit.. – álltam meg hátat fordítva neki – 2 évvel ezelőtt Hamburgba kellett repülnöm.. – lassan szembe fordultam vele és a szemébe nézve folytattam – Egy divatbemutatóra kellett mennem.. – láttam a szemében a felismerést. A karjain befeszültek az izmok, egyre mélyebben és egyre szaggatottabban vette a levegőt. Égett az arcom, égett a tokrom, a mellkasom.. teljesen végem volt.. – A gép, amivel utaztam.. leszállás előtt néhány perccel meghibásodott.. A gép.. lezuhant.. Az ablak ami mellett ültem szilánkokra tört.. innen van a sebhely.. – mondtam az utolsó szavakat szinte már csak tátogva.

Feszült csönd vett körül minket a konyhában. A könnyeim egyre csak folytak, a testemen annyira eluralkodott a remegés, hogy már-már attól féltem összeesem. Tom szeme összeszűkült a döbbenettől. Majd megszakadt a szívem érte ahogy kétségbeesett pillantásait az arcom és a konyhaasztal között ingatta. Mikor rám nézett láttam, ahogy a könnyeivel küszködött. Most már tudja az igazat. Tudja..

- Ez.. lehetetlen.. – túrt a hajába és fel alá kezdett sétálni előttem – Karla te.. te élsz! – hangzott éles hangja a néma csöndben. Lesütött szemekkel hallgattam és vártam mi fog következni. Arra számítottam, hogy teljesen kiakad és kituszkol az ajtón, még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg felpofoz.. mindenhez joga lett volna azok után, amit tettem. De nem csinált semmit..

Ökölbe szorított kezekkel, csendesen meredt az arcomra. Legszívesebben újra elrohantam volna előle. Menekülni akartam, hogy ne láthassam azt a szenvedést, ami a szeméből tükröződött. A szemébe nézve azt láttam, hogy nagyon sok energiájába telik neki, hogy visszafogja magát. Egy lépést tett felém, mire én ijedten hátrálni kezdtem..

- Hazudtál nekem.. – közeledett felém még mindig, ekkor a hűtő melletti mosdó pultjának ütköztem.

- Meg tudom magyarázni.. – emeltem fel védekezően a kezeimet – Kérlek adj egy esélyt arra, hogy mindent elmagyarázhassak..

- Éveken keresztül becsaptál mindenkit.. – hajolt vészesen közel az arcomhoz – Egy csöpp megbánás sem volt benned? Hogy.. hogy tudtál ilyen kegyetlen lenni?! Tudod te mit éltem át, amikor meg tudtam hogy mi történt?? Tudod te mennyit szenvedtem, amikor azt hittem meghaltál.. Eltudod képzelni milyen pokoli érzés volt téged elvesziteni?!!

- Kérlek Tom! Engedd, hogy megmagyarázzam.. – könyörögtem zokogva. Láttam a szemében az erőlködést. Őrlődött a saját érzései között. A könnyek már vörösre marták a tekintetét, de ő csak érzelemmentesen összeszorította a szemeit.

- Te vagy a legaljasabb, a legkegyetlenebb ember, akit valaha is ismertem.. undorodom tőled..

- Tom könyörgök.. ne csináld. Ne tedd ezt velem.. – nyúltam felé a kezemmel, de ő eltaszított magától – Kérlek! Én szeretlek!! – próbáltam magamhoz ölelni, de durván megragadta a karom és hátrébb tolt magától.

- Ha valóban szerettél volna, erre soha nem lettél volna képes..

- Kérlek Tom.. – zokogtam és már alig láttam a könnyeimtől.

- Pontosan olyan vagy mint David.. - mondta hideg tekintettel - Neem.. még nála is rosszabb vagy. David legalább az ember szemébe mondja amit gondol.. de Te.. Hátba szúrtál mindenkit aki szeretett téged.. - rázta hitetlenül a fejét - Most menj el.. – mondta halkan és hátat fordított nekem. Úgy éreztem belepusztulok a fájdalomba. Nem mozdultam, képtelen voltam bármire is. Minden idegszálával gyűlölt. Megvetett testtartással állt előttem, látszott rajta, hogy majd szétveti a harag és a csalódottság. Egy lépést közeledtem felé.
- Tom én..
- Azt mondtam, hogy menj innen! - kiáltott rám - Takarodj! - üvöltött teli torokból és bár nem fordult szembe velem, láttam ahogy egy könnycsepp gördült le az arcán.
Kezemet a szám elé szorítva sarkon fordultam és zokogva kirohantam a lakásból. Becsaptam magam mögött az ajtót és hátamat a fának vetve kétségbeesetten lecsúsztam a lépcsőre. Felhúztam a térdeimet és fejemet a karjaimba temetve sírtam. Megállíthatatlanul zokogtam. Tönkretettem mindent. Elveszítettem az egyetlen embert, akit valaha is szerettem és akire valaha is számíthattam.. Mindig mellettem állt, mindenben támogatott. Mellettem volt amikor David kegyetlenül bánt velem.. kitartott mellettem amikor a koncertek és interjúk miatt csak hetente tudtunk találkozni. És én tönkre tettem az életét.. Megtöröltem az arcomat és az ajtóra nézve arra gondoltam, hogy visszamegyek hozzá. Vissza akartam menni. Szerettem volna átölelni őt és elmondani neki mennyire szeretem és hogy milyen pocsékul érzem magam. Szerettem volna elmondani hogy mennyire sajnálom hogy fájdalmat okoztam neki.. én nem akartam bántani és becsapni. De akkor annyira kétségbe voltam esve hogy ezt láttam a legjobbnak.. neki is és nekem is..
De most már tudom, hogy mekkorát hibáztam. Bíznom kellett volna bennük. Bíznom kellett volna Tomban és a szerelmünkben. Hogy is gondolhattam, hogy majd megért engem? Tőrt döftem a szívébe és minden egyes hazugsággal csak mélyebbre és mélyebbre szúrtam. Elveszítettem Őt. Már soha többé nem akar látni.. Most mihez kezdjek? Hova menjek, kit keressek?
Zokogva felpattantam a betonról és rohantam. Szaladtam megállás nélkül. Nem érdekelt hol vagyok, vagy hogy hova tartok. Elvesztettem mindent, ami valaha fontos volt számomra. Nem maradt semmim és senkim. Egy senkivé váltam, aki céltalanul bolyong, amíg rá nem talál a halál..