Impossible Promise 31. Rész

Halimalii! (:
Kis kihagyás után, végül csak sikerült összehoznom a 31. Részt! Remélem mindenkinek tetszeni fog, megszenvedtem vele rendesen. A vége felé különösen sokat gondolkoztam rajta, de inkább úgy hagytam. A következő rész nem tudom mikor érkezik, jelenleg teljesen elvagyok halmozva mindennel, de azért igyekszem ahogy tudok! ^^.
Addig is jók legyetek :)
További szép estét, és jó olvasást a részhez! (: ♥

Annyira váratlanul ért ez az egész. Nem számítottam rá... arra meg pláne nem, hogy kész tények elé állítanak. Hagyjam itt Hamburgot? Menjek Tommal és ne foglalkozzak a gondokkal? Azt hiszem most az egyszer tényleg azt kellene tennem amit a szívem súg. De mit csináljak, ha én itt is jól érzem magam?

Odakint zuhogott az eső és a levegő is lehűlt, mégis úgy éreztem mintha gyönyörűen sütne a nap. Boldog voltam. Boldog, mert végre teljesült egy álmom. Olyan régóta vágytam Rá. Hogy itt legyen velem. Együtt legyünk... örökre. És most végre megtörtént!

Tom és Én az ablak előtt állva kémleltük az elénk táruló tájat. Hátulról szorosan átölelve szorított magához és csendben várta, mit válaszolok a kérdésére. Nem volt könnyű meghoznom a döntést, de úgy éreztem ez a helyes.

- Nos? Döntöttél már? - suttogta nyakamba

- Igen... - válaszoltam, majd óvatosan szembe fordultam vele - Veled megyek!

- Komolyan mondod? - jelent meg az arcán egy levakarhatatlan mosoly

- A legkomolyabban! - nevettem, majd átkulcsolva a nyakát, hagytam hogy finoman megcsókoljon.

Annyira boldog voltam, hogy kimondtam. De ugyanakkor volt bennem némi félelem is, hiszen... végül is mégiscsak arra a helyre megyek vissza, ahol ez az egész rémálom elkezdődött. Ott lesz a város, amit szinte még mindig úgy ismerek, mint a tenyerem. Ott lesz a banda és a vele járó fáradalmas munka. És persze David... Ki tudja mi lesz, ha újból találkozunk...

- Valami baj van? - kérdezte Tom, látva elgondolkodó arckifejezésem

- Nem dehogy! Nincs semmi baj.. csak.. tudod izgulok.. 

- De miért? Itt leszek veled! Nem lesz semmi baj! - mosolygott édesen, minek következtében egy szempillantás alatt elszállt minden kétségem

- Szeretlek! - mondtam ki, hosszú idő elteltével először

- Én is Téged!

~~~

A következő óra eseményei olyan gyorsan történtek, hogy még csak felfogni se volt időm. Beszélnem kellett Paullal az utazást illetően, be kellett csomagolnom és még egy-két apróságot elintéztem, majd az utolsó dolog amire emlékeztem, a reptéren való beszállásunk volt.

Most pedig már itt ülök Tom mellett egy hatalmas és méreg drága magánrepülőgépen, úton Frankfurtba.

- Mikor érünk oda? - kérdeztem izgatottan

- Nagyjából 1-2 óra. - válaszolta egyszerűen Tom, majd szemeit újra az ölében tartott laptopra szegezte

Zavartan beleharaptam alsó ajkamba és úgy figyeltem Őt. Annyira tökéletes volt. Az a vékony, barna felső ami rajta volt pedig csak még férfiasabbá tette.

- Mit csinálsz most? - csúsztam közelebb hozzá, hogy én is szemügyre vehessem a képernyőt

- Csak az egyik videó klipünket nézem. 

- Értem. - válaszoltam, majd visszaültem a helyemre.

Kezdtem kicsit furán érezni magam. Miért foglalkozik azzal a nyamvadt laptoppal? Miért nem beszélget inkább velem? Legszívesebben fejbe vágtam volna és azt mondtam volna neki "Hahóó én is itt vagyok! Tudod, én vagyok a barátnőd!" Barátnőd... milyen szokatlan ezt mondani. Nem rég még egy híres divatcég igazgatója voltam, most pedig Tom barátnője. Hozzáteszem már másodszorra.

Nem bírtam tovább ezt a végtelen nagy csendet ezért Tom felé fordulva határozottan kijelentettem.

- Megyek körbe nézek a gépen! 

- Rendben... - dörmögte az orra alatt (katt)

Bunkó. Gondoltam magamban, majd nagy erőfeszítések árán higgadtan felálltam az ülésből és elindultam a gép hátsó részlegéhez.

Nagyon szépen be volt rendezve minden. Gyönyörű bútorok, szőnyeg, fotók és minden amire szükség van egy ilyen gépen. Még a WC fülke is extra kivitelezésű volt. Azt hittem hátast dobok, mikor felfedeztem az önmagát lemosó kagylót. Abba pedig már bele se mertem gondolni, onnan hova megy a víz... Fáradtan felsóhajtottam, majd miután alaposan körbenéztem a fülkében, lassan becsuktam az eddig nyitva hagyott mosdó ajtaját.

- Találtál valami érdekeset odabent? - kérdezte vigyorogva Tom, mikor előbukkant az ajtó mögött meglapult, pimaszul a falnak támaszkodó alakja.

- Jézus-Isten! - sikoltottam halálra rémülten - Tom! Muszáj neked mindig mindenhol a frászt hoznod rám? - kérdeztem felháborodottan

- Ahha. - nevetett fel pimaszul helyesen

- Egyébként meg, miért nem mustrálod azt az Istenadta izgalmas laptopodat? - tettem karba kezeimet

- Már meguntam.

- Ja persze.

- Féltékeny vagy? 

- Én?! Ugyan mire? - kérdeztem zavartan, majd elindultam vissza az ülésekhez.
Ám hiába is próbáltam tagadni, akarva akaratlanul is igazat kellett adnom Tomnak. Nevetséges. Féltékeny vagyok egy laptopra?
- Várj egy kicsit! - fogta meg a csuklómat, majd hirtelen magához rántott.
Bal tenyeremet a mellkasának támasztva álltam előtte és lélegzet visszafojtva vártam mi fog történni. Ajkaink súrolták egymást és szinte éreztem bőrömön forró leheletét. Szemeimmel arcát fürkészve teljesen megkövülten csodáltam Őt.
- Igen? - kérdeztem rekedt hangon
- Az előbb csak teszteltelek.
- Mi van?! - emeltem fel a még mindig a keze között lévő karomat, de csak nem engedett szorításából
- Kíváncsi voltam meddig bírod nélkülem! - suttogta ajkaimba
- Mondhatom nagyon vicces vagy! Bunkó... - rántottam ki kezéből kezem, majd hátat fordítva neki otthagytam.
Nem szerettem amikor csak úgy kedvtelésből gúnyt űztek az érzéseimből... Azonban amint ez eszembe jutott rögtön a föld alá kívántam magam. Pont én mondom ezt? Én aki már több mint 2 éve hazudik és becsapja azt az embert akit a világon a legjobban szeret? Szánalmas...
Észbe kapva megtorpantam, majd pár másodperccel később eszeveszett gyorsasággal Tom felé fordultam és kétségbeesetten ajkainak estem. Ő sem tétovázott sokáig, karjaival szorosan magához húzva falta ajkaimat. Jóleső érzés futott végig a gerincemen, ahogy ott álltunk, és csak arra tudtam gondolni, bármit megadnék azért, hogy ez a perc örökké tartson.