Impossible Promise: Impossible Promise 32. Rész

Sziasztok! :)

Meghoztam volna a következő részt. Nekem kivételesen nagyon tetszik és megvagyok elégedve vele :) Remélem Ti is hasonló véleménnyel lesztek róla ^^. Igyekszem felgyorsítani az eseményeket a következő részektől, mivel már csak egy kevés van hátra és minden titokra fény derül :)

De nem is dumálok tovább, jó olvasást és várom a hozzászólásaitokat! (:♥

Aaahhhw meghalok ettől a pasitól... ♥♥♥

Nagyjából este 7 óra körül érkeztünk meg a frankfurti reptérre. Elég hűvös volt az idő, de mit is várunk, hiszen nyakunkon az ősz. A falevelek lassan hullani kezdenek, a madarak már nem csicseregnek olyan lelkesen és bizony a kedvenc ruháimtól is meg kell válnom egy időre. De csak egy igazán kis időre.

Miután leszálltunk a gépről Tommal elindultunk felvenni a csomagjainkat. Ahogy egymás mellett sétáltunk hirtelen egy meleg kéz érintésére lettem figyelmes. Meglepetten néztem le összekulcsolt ujjainkra, majd értetlenül Tomra pillantottam.

- Mi van, ha a rajongók felismernek? - kérdeztem félénken

- Nem fognak. - válaszolta - És különben sem érdekelne. Nem foglak rejtegetni mint valami bűnözőt. Szeretlek és azt akarom, hogy mindenki tudja! - nézett mélyen a szemembe, majd bátorításképp megszorította a kezem.

- Én is nagyon szeretlek - mosolyogtam rá, mire Ő egy forró csókot lehelt a nyakamra.

Azért mégsem szerettünk volna nyilvánosan mindenki előtt egymás ajkainak esni.

Mikor összeszedtük a bőröndöket, kisétáltunk a reptér hatalmas előcsarnokából és megálltunk a parkoló előtt.

- És... egyébként mivel megyünk haza? - kérdeztem értetlenül

- A kocsimmal.
- Tessék? Itt a kocsid?
- Aha. Ott az a fekete terepjáró. - mutatott nemes egyszerűséggel az említett járműre
- Szóval előre tudtad, hogy veled jövök? - kérdeztem csípőre tett kézzel

- Hát lehet nekem ellenállni?
A válaszom igen lett volna, de mikor belenéztem abba a gyönyörű csokoládé barna szempárba egyszerűen képtelen voltam bármit is kinyögni. Csak zavartan megköszörültem a torkom, mire Tom - kiélvezve a helyzetem - a derekamnál fogva finoman magához vont és szenvedélyesen megcsókolt. Karjaimat átfűzve a nyaka köré öleltem magamhoz és közben erősen kapaszkodtam vállaiba, mert attól féltem a végén még a mennyekbe szállok szédítő csókjától.
- Azt hiszem, most már indulnunk kellene... - suttogtam ajkaiba
- Igazad van. - adott egy apró puszit arcomra, majd kézen fogva elindultunk Tom "fekete terepjárójához".

~~~

Ahogy egyre közeledtünk a ház felé, a gyomrom egyre nagyobb görcsbe rándult. Rettenetesen izgultam. "Mi lesz ha a régi emlékek felelevenítését nem fogom kibírni?" "Mi van, ha leleplezem magam?" Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Nem voltam nyugodt. Nem tudtam az lenni. Oldalra pillantottam és csak némán figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. Tom jobb kezét a combomon pihentetve néha megcirógatta bőröm, ezzel is próbálva csillapítani nyugtalanságom, de mindhiába... abban a pillanatban semmi nem segített rajtam.
Bárcsak visszaforgathatnám az időt és ezt a pár hónapot meg nem történtté tehetném. Annyival egyszerűbb lenne minden. Nem kellene attól tartanom, hogy Tom mindenre rájön és... és engem egy örök életre meggyűlöl... Képtelen lennék elviselni azt a fájdalmat...
- Megjöttünk! - rázott fel gondolatmenetemből Tom mély, lágyan búgó hangja
- Valóban? - kérdeztem tettetett meglepettséggel, majd miután a kocsi lassan megállt kicsatoltam a biztonsági övem és kíváncsian a ház felé emeltem tekintetem.

Bárcsak ne tettem volna. A szívem kihagyott egy ütemet, majd újból hevesen kalimpálni kezdett. A ház semmit nem változott az elmúlt idő alatt. Ugyanolyan nagy, barátságos és gyönyörű, mint akkor volt. A kerti lámpák fénye családias hangulatot adott a háznak, amitől csak még inkább összeszorult a szívem.
Tom udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, majd a kezét nyújtva felém, kisegített a kocsiból.
- Szóval... itt laksz? - kérdeztem miután becsukta az ajtót.
- Igen. Szép hely igaz?- mosolygott édesen, majd kivette a csomagtartóból a bőröndöket
- Várj, had segítsek! - vettem el tőle az egyiket
- Bemegyünk? - bökött fejével a bejárati ajtó felé
- Aha. - nyögtem tehetetlenül
- Ne izgulj, nem lesz semmi baj! - nyomott egy apró puszit a hajamba
Majd lenyomva a kapu hatalmas kilincsét, minek következtében az hangosan felnyikorgott elindultunk be a házba.

~~~

(katt)

- Halihó! Megjöttünk! - köszönt hangosan Tom, miután becsukta maga mögött a bejárati ajtót
Azonban senki nem válaszolt. Csak üresen kongott a ház hatalmas beltere. Körbenézve a hallban, rá kellett jönnöm semmi nem változott, mióta elmentem. A festmények, a bútorok ugyanazon a helyen vannak, mint 2 éve. Az emeletre vezető hosszú márványlépcsőt most is ugyanaz a vörös szőnyeg borítja. Minden olyan, mintha... mintha semmi nem történt volna.
- Hát úgy tűnik magunk maradtunk... - sóhajtott, miután lerakta a bőröndöket a lépcső aljánál
- Ez most komoly?
- Nagyon úgy néz ki. - mosolygott édesen, majd vészjóslóan közelíteni kezdett felém. - Mit gondolsz mivel kellene eltöltenünk ezt a végtelen sok időt, amíg kettesben vagyunk?
- Hmm... nem is tudom.. - csókoltam meg gyengéden - Talááán - csókoltam meg újból - Körbevezethetnél a házban - toltam el magamtól, majd gyorsan felszaladtam a lépcsőn
- Hééé! Ez nemér! - kiáltott, majd a dobogásból ítélve, fölszaladt utánam
Az adrenalin szintem hirtelen az egekbe szökött és nem törődtem semmivel se, csak egy jó búvóhelyet próbáltam keresni. Egyik szobából a másikba szaladtam, erősen koncentrálva arra, nehogy elröhögjem magam, amivel egyértelmű a lebukás veszélye. Izgatottan elbújtam az egyik sarokban, majd a fejemet óvatosan kidugva szememmel Tomot kezdtem keresni. Eleinte még hallottam néhány ajtócsapkodást, de ebből a nagy csendből arra következtettem, hogy feladta a keresést.
- Megvagy! - ragadta meg hátulról a csuklómat
- Csak szeretnéd.. - nevettem hangosan és a gyors reflexemnek köszönhetően időben elugrottam előle, így már szaladtam is tovább.
Az egész házat a hangos nevetéseink, trappolásaink és ajtócsapkodásaink töltötték meg. Annyira felszabadultnak és boldognak éreztem magam, mint még talán soha. Egész úton attól féltem, hogy majd rám törnek a régi emlékek és egész nap csak sírni fogok.. ehhez képest Tommal fogócskázunk a villában. Minthogyha nem is érett felnőtt emberek lennénk, hanem óvódás kisgyerekek.
- Hiába bujkálsz akkor is megtalállak! - kiáltotta közvetlenül a mellettem lévő szobából
Kezdtem kifáradni a futásban, így gyorsan elbújtam egy sötét szobában. Próbáltam nem hangosan zihálni a levegőt, de nem nagyon ment, így azon már meg se lepődtem, hogy kinyílt az ajtó.
- Szóval itt vagy! - kapott utánam Tom, mire én gyorsan felugrottam és szaladtam volna tovább, de valamiben megbotlottam és egy hatalmas puffanást követően hátra estem, magammal rántva Tomot is, aki egy fájdalmas zuhanással rám esett.
- Áháhúúú! - jajgattam és nevettem egyszerre
- Bocsi.. - nyögött fel fájdalmasan
- Nehéz vagy... - nevettem, majd mikor rájöttem milyen pozícióba is sikerült esnünk, zavaromban felhúztam a térdeimet, minek következtében Tom teste csak még közelebb került hozzám.
Még a hideg is kirázott...
- Ha szeretnéd leszállhatok rólad - hajolt le ajkaimhoz, miközben megtámaszkodott két karjával a fejem fölött