Ellenségek

 Ann novellájának a címe: Ellenségek

 Ez pontosan olyan volt, mint amilyet elképzeltem! Rengeteg veszekedés, szívatás és hasonlók. Ahhaahha kiráz a hideg tőle, ha csak vissza gondolok milyen pimasz volt Tom. Anyám! Rá jöttem, hogy rendőrként még jobban imádom! **---** Úgy örültem neki, hogy megint ennél a zsarus témánál maradtál. Annyit röhögtem rajta, hogy az már lehetetlen. És úú amikor a kórházba került és magához tért és visszahúzta a lányt mielőtt orvosért ment volna na ott végem volt! Ennél szexibbre nem is formálhattad volna a karakterét! Neked is csak azt tudom mondani, hogy nagyon ügyes és szép munka volt! Alaposan kidolgoztad és ravaszul megoldottad a kettejük veszekedéseit. A végénél pedig há' majd összecsináltam magam olyan édesek voltak! Nagyon-nagyon tetszett és csak gratulálni tudok!

Szóval ennyit rólam, íme a novella:

Ellenségek

Mikor beléptem az irodába, felsóhajtottam a látványra, ami elém tárult. Rögtön az ajtótól láttam az asztalomat, és a rajta heverő irat tömböket, amelyek rám vártak. Még csak délelőtt tíz óra volt, de már elment a kedvem a mai naptól.

- Jó reggelt, Halding! - hallottam a köszönést az egyik asztal mögül.

- És én még azt hittem, ennél rosszabb nem lehet a mai nap. - mondtam ügyet sem vetve rá.

Éppen hogy leültem az asztalomhoz, Tom gördült oda mellém a székével.

- Nahát, így jár az, aki nem fejezi be az adminisztrációt. - hajolt rá a papírokra.

- Mi lenne ha nem okoskodnál annyit? - mondtam rá sem nézve.

- Mi lenne ha néha hallgatnál a tapasztaltabb ügynökökre? - mondta.

- Tapasztaltabb? Te egy aktakukac vagy hozzám képest, nem tudom mire vered annyira magad a főnöknél!? Többször voltam terepen, mint te, ez nem kérdés. - mondtam.

Tom felnevetett, ez a hang mindig is irritáló volt számomra, amióta csak ismertem, vagyis mióta együtt dolgoztunk, mindig keresztbe akart tenni nekem.

-Békén hagynál végre dolgozni? - fordultam felé lángoló szemekkel.

- Ha te ezt úgy nevezed, persze. - vállat vont, majd vissza gurult az asztalához, és egy teniszlabdát kezdett dobálni a falhoz.

Szándékosan csinálta, tudta, hogy megőrülök ettől, az idegeimre ment.

- Abba hagynád? - kérdeztem a halántékomat dörzsölgetve.

- Micsodát? - újra neki csapta a falnak.

- A dedózást. - mondtam.

- Ja, hogy ezt? - újra neki hajította a falnak a labdát.

Dühösen felálltam, majd még mielőtt vissza pattant volna kezei közé, elkaptam a teniszlabdát, és dühösen felé fordultam.

- Nem tudnál egy kicsit érettebben viselkedni? Ha nem tudnád, ez egy munkahely. - mondtam.

- Nyugalom, szivi, lazíts egy kicsit. - vigyorodott el.

- Te engem csak ne nyugtatgass! - sziszegtem idegesen, majd hozzá vágtam a labdát, és dühösen levágódtam a székemre.

Tom újra felnevetett, és a labdával szórakozott, mintha nem is hallotta volna, amit az imént mondtam neki.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy síri csend borul az irodára, már nem hallottam ahogyan Tom pattogtatja a labdát, és azt sem, hogy kárörvendően vihog, amitől az agyamra ment.

Felnéztem a papírok közül, mikor megláttam a főnökömet, ahogy az ajtóban áll, kezében a teniszlabdával, és Tomot figyeli rezzenéstelen arccal.

Megfordultam.

Kaulitz szótlanul állt az asztala előtt, próbált komoly arcot, vágni, mikor is Sherrard hirtelen megszólalt.

- Jó napot. Úgy látom rossz helyre jöttem.. - magyarázta ugyanazzal a pókerarccal, mint amelyikkel belépett az irodába.

A tekintete rám tévedt.

- Halding, Kaulitz! Az irodámba! - mondta ránk sem nézve, majd elindult, és út közben lazán bedobta a kukába a labdát.

Tomra néztem.

- Ezt jól megcsináltad, zsenikém! - mondtam.

- Ne hőbörögj folyton! - állt fel.

- Mozgás! - hallottuk a parancsoló hangot, mire én is felálltam, majd dühösen félre lökve Tomot az útból, Sherrard irodája felé indultam.

Mikor mindketten az asztala előtt álltunk, Sherrard megszólalt.

- Mikor fog eltelni úgy egy nap, hogy nem kell a maguk hülyeségeivel foglalkoznom? - kérdezte.

- Elnézést főnök, de én nem..

- Az engem nem érdekel hogy maga mit csinált, nagyon jól tudom, hogy maguk ketten fújnak egymásra, amióta csak együtt dolgoznak. - magyarázta.

- Főnök. - Tom mosolyogva nekitámaszkodott az asztalnak - Én csak tanítani akarom Halding ügynököt.

Dühösen fordultam Tom felé, aki továbbra is csak vigyorgott, mint aki jól végezte dolgát.

- Te szemét! - szólaltam meg - Nem tudod megállni, hogy ne tegyél keresztbe nekem, igaz?

- Na látják, erről beszélek. - dőlt előre a hatalmas bőr foteljében - Maguk ketten a legjobb ügynökeim, és elvárom maguktól hogy ehhez méltóan viselkedjenek, világos?

- Igen, uram. - válaszoltuk egyszerre.

- Maguknak egy társ kellene. - magyarázta.

- Semmi szükség erre.. - kezdtem bele.

- Dehogynem. A mai naptól fogva együtt dolgoznak, együtt mennek terepre, együtt oldják meg a feladatukat, mint a normális érett felnőttek, értik? Nem akarom hogy ebből vita legyen. - mondta.

Alig tudtam felfogni... soha életemben nem volt még társam, világ életemben egyedül dolgoztam, de hogy ennek pont most kell hogy eljöjjön az ideje, ráadásul pont egy ilyen emberrel kell hogy dolgozzak.. émelyegni kezdtem.

- Gondolom nincs ellenvetésük. - magyarázta Sherrard

- Uram, sajnálom, de ez nem fog menni. - szólaltam meg - Ez az ember itt mellettem. - mutattam Tom felé - A világ legidiótább, és legellenszenvesebb embere, akivel valaha találkoztam, és biztos vagyok benne, hogy nem tudnék..

- Sajnálom, Halding, de a döntésem végleges. Vagy megtanulnak együtt dolgozni és érett FBI ügynökként viselkedni, vagy mindketten..

- Ohh, nem lesz gond, főnök. Köszönjük a lehetőséget. Ígérem azon leszek, hogy Halding ügynököt a jó irányba terelhessem. - magyarázta mézes mázosan Tom.

Nem kellett nekem több, sarkon fordultam, és az ajtó felé vettem az irányt.

- Mondtam hogy távozhat, Halding? - szólt utánam Sherrard.

- Nem, Uram! - suttogtam, majd vissza léptem Tom mellé.

Mégis mi tetszett neki ennyire? Hiszen évek óta csak szívjuk egymás vérét.. De hogy most társakká leszünk... legdurvább lidérces rémálmaimban sem fordult még elő.

- Lenne is itt maguknak valami. Kaulitz! - fordult Tom felé - Maga már kihallgatta egyszer Johnsont, ismeri az ügyet is, nem igaz?

- Természetesen, Uram. A fickó nem beszámítható, kattant egy kicsit, nemrég nemi erőszakkal vádolták meg, de ejtették a vádat, mert a 14 éves kislány nem mert vallomást tenni. Mi a feladat?

- A feladat az, hogy elmennek hozzá, és behozzák ide, mert kaptunk egy bejelentést. A fickó valószínűleg újra lecsapott, a személyleírás megegyezik az övével. - mondta.

- És a házkutatási parancs? - kérdeztem.

- Nem lesz rá szükség, csak hozzák be! - a telefonja csörögni kezdett - Munkára! És ne szúrják el! Mehetnek! - felvette a telefont.

Tommal a nyomomban kiléptem az irodából.

- Most örülsz? - fordultam felé.

- De mennyire! - kacsintott rám - Jó kis csapat leszünk.

- Ne álmodozz! - mondtam gúnyosan.

- Hey, Halding! - szólt utánam - Indulás! Én vezetek!

Nem tudtam elhinni hogy idáig jutottam. Ott ültem a kocsiban, amellett az ember mellett, akit annyira gyűlöltem. De miért is? Ja, igen, mert mindig keresztbe tett nekem.

- Mi van, Halding! Izgulsz? - kérdezte.

- Fogd be! - sziszegtem.

Tom kárörvendően felnevetett, majd hirtelen lehúzódott az út szélére.

- Meg is érkeztünk? - kérdeztem.

- Igen. - Tom a hátsó üléshez hajolt, és a kezembe nyomta a golyóálló mellényt.

- Vedd fel, szivi. Nehogy bajod essen. - mondta.

- És te? - kérdeztem.

- Nekem nincs szükségem rá. - mondta.

- De ez az előírás. - felvettem a mellényt, majd a kezébe nyomtam egy másikat - És nem vagy golyóálló, ellenben ezzel.

- Ne aggódj miattam kicsim. - mondta gúnyosan, majd kiszállt a kocsiból, és felvette a napszemüvegét.

Követtem én is, majd mikor a ház elé értünk, Tom hirtelen elém állt.

- Én megyek előre! - a hangja szinte parancsoló volt.

- Nincs rajtad mellény. Honnan tudod hogy milyen állapotban van? Azt mondtad nem beszámítható. - mondtam.

- Fedezz! - szólt rám, majd az ajtó felé fordult - Mr. Johnson? Itt az FBI! - kiabált be.

- Lehet hogy ki van ütve. - mondtam.

- A tetű rohadék nem fogja megúszni. - mondta, majd egy hirtelen mozdulattal berúgta az ajtót.

Szorosan Tom mögött mentem, aki fegyverrel a kezében hirtelen megállt a nappali ajtajában

Megláttam Johnsont, és egy kislányt is. Elborzadtam.

A kislány ott ült a kanapén, a fejét a térdére hajtva, majd mikor meglátott minket, zokogni kezdett.

Tom tekintete a férfi és a kislány között cikázott, majd mikor Johnson felállt, Tom megszólalt.

- Hová készül, Johnson? - elindult felé.

- Én.. maguk mit keres- keresnek - keresnek itt? -furcsán kezdett beszélni.

- Mit akart ezzel a kislánnyal, Johnson? Tudja maga mit tesznek az ilyen férgekkel, mint maga? Tudja hogy mit kap ezért a börtönben?

- Én nem csináltam semmit.. nem csináltam semmit, ő-ő-ő jött ide hozzám. - idegesen tördelte a kezét, a fejét ide - oda ringatta, majd a zsebébe nyúlt.

- Hey, emelje fel a kezét, most! - kiabáltam rá, majd elővettem a fegyveremet

- Nem nem - nem megyek börtönbe, én nem megyek... - előkapott a zsebéből egy pisztolyt.

- Dobja el a fegyvert, most! - ordított rá Tom.

A kislány kétségbeesetten a füléhez kapta a kezét, majd zokogni kezdett.

- Dobja el, Johnson! - kiabált rá Tom.

- Nem, nem megyek börtönbe! - egy másodperc törtrésze alatt történt minden..

Johnson meghúzta a ravaszt, egyenesen Tomra célozva, én pedig ugyanabban a másodpercben lőttem fejbe, mikor is élettelen teste a földre zuhant.

A kislány hangosabban zokogni kezdett, Tom pedig mozdulatlanul feküdt a földön.

- Hey, hey. - olyan gyorsan vert a szívem,hogy félő volt hogy kiugrik.

Az ölembe vettem a fejét, majd megnéztem a pulzusát.

Még élt.

~~~

- A belső vizsgálat megállapította hogy nem Halding ügynök hibája volt, és azt is, hogy helyesen járt el az ügyben. További tárgyalás csak akkor lesz, ha a sérült ügynök is felépül. Ha felépül!

Ezek a szavak cikáztak a fejemben, a bíróságon elhangzott szavak, amelyek az ártatlanságomat bizonyították.

Ártatlanság..

Nagyon is felelős voltam a történtek miatt. Bár eltelt már egy hónap, és Tom még mindig nem ébredt fel. A lövés, amely a mellkasát érte, majdnem az életébe került.

Azóta is mozdulatlanul feküdt egy kórházi ágyon.

Minden egyes nap, mikor bementem dolgozni, a mellettem lévő asztalra tévedt a tekintetem. Az asztalra, amelyen egy tenisz labda feküdt, valamint pár lap, és akta, legfelül Johnson aktája, amelyre ha ránéztem, mindig felfordult a gyomrom.

- Halding! - hallottam egy ismerős hangot.

Felnéztem.

- Igen, főnök?

- Menjen haza! Ráfér a pihenés! - mondta.

Szó nélkül felálltam, majd össze szedtem a cuccaimat.

- És Halding! - szólt utánam, mire megfordultam - Ne gyötörje magát!

Kurtán bólintottam, majd gyors léptekkel kiviharzottam az irodából.

Mint minden nap végén, a kórházba mentem, hogy tudjam, van e valami változás..

Furcsa volt, pár hónappal ezelőtt teljesen máshogy festett volna a kép, hogy én Tom kórházi ágya mellett állok, hiszen ki nem állhattam.

De mikor ott ültem, és néztem a mozdulatlan testét, teljesen máshogy tűnt fel ez az egész. Annyira kiszolgáltatott volt, el se mertem képzelni, hogy mi lett volna velem, ha úgy jártam volna mint Tom.

- Sajnálom. - nyögtem ki - Sajnálom hogy így lett!

Fogalmam sincs miért kezdtem beszélni hozzá, az egy hónap alatt egyszer sem szólaltam meg mialatt vele voltam, most mégis kibukott belőlem a szó, amely annyi ideig emésztett.

A lelkiismeret furdalásom nem ismert határokat, magamat okoltam, nem szabadott volna előre engednem, nem volt rajta mellény, fedeznem kellett volna.

- Annyira sajnálom! - lehajtottam a fejemet, és zokogni kezdtem.

A fenébe, mi ütött belém? Hiszen gyűlöltem őt, mindig keresztbe akart tenni nekem, nem volt ez másként azon a napon sem, most mégis ott ültem mellette, és bőgtem az önsajnálatom miatt.

- Halding! - hallottam a nevemet.

Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy Tom résnyire nyitott szemekkel néz rám.

Olyan hirtelen álltam fel, hogy majdnem hátra estem.

- Tom. - szólaltam meg.

- Halding! Kate.. - kezdett bele.

Össze szűkült szemekkel néztem rá.

- Soha nem hívtál Katenek. - suttogtam.

- Soha nem hallgattam rád, pedig ha úgy lett volna, most nem feküdnék itt lyukas mellkassal. - mondta erőtlenül.

- Látom a humorérzéked megmaradt. - mondtam - Hozok egy orvost.. - indultam volna el, mikor hirtelen elkapta a kezemet.

- Várj! Várj egy kicsit! - szorította meg a kezemet gyengén.

- Igen? - rá néztem.

- Miért vagy itt? - kérdezte.

Ez a kérdés váratlanul ért..

- Mert úgy éreztem itt kell lennem. - mondtam.

- Miért?

- Mert miattam lőttek le.

- Ez nem igaz, én voltam felelőtlen, te is tudod. Nehogy nekem bemeséld magadnak... - hirtelen felszisszent a fájdalomtól.

- Hozok egy orvost! - indultam volna el, de újra vissza húzott.

- Várj, Kate! - szólt egy kicsit halkabban.

- Pihenned kell, Tom, ezt majd később megbeszéljük, rendben? - végig simítottam verejtékes homlokán, majd elléptem mellőle.

- De én nem akarok várni. - erősködött - Ne haragudj!

- Tessék?

- Tudom hogy utálsz, és tudom hogy most, hogy felébredtem, már nem fogsz többet eljönni hozzám, azért vagy itt, mert lelkiismeret furdalásod van, pedig nem kellene..

- Tom, csssht! - a mutatóujjamat az ajkára tettem, mire elhallgatott - Honnan veszed hogy nem jövök be hozzád?

- Onnan, hogy utálsz. - motyogta.

- Ez igaz. - mondtam - Utáltalak, mindaddig, míg le nem lőttek.

- Ez nem magyarázat, Kate. Kiakarod húzni magad?

- Egyáltalán nem. Én csak..

-Gyere ide! - suttogta.

Leültem mellé, a szemeim az övét fürkészték.

- Tudnod kell, hogy én nem utállak. Soha nem is utáltalak.

- Hogy mi van? Jaj, Tom, most csak a sokk beszél belőled, kérlek pihenj egy kicsit! - fordultam el.

- Teljesen jól vagyok, Kate, pont azért, mert itt vagy velem! - suttogta.

Hirtelen rá villant a tekintetem. Tom hirtelen megmozdult, majd lassan felült, és fájdalommal az arcán közelebb hajolt hozzám.

- Mert szeretlek! - suttogta - Igazából mindig is szerettelek, csak te félreértelmezted a dolgokat!

- Hogy micsoda? - suttogtam - Szerintem te egyáltalán nem vagy jól, Tom!

- Nagyon is jól vagyok! - suttogta.

- Én nem hiszem hogy..

- Halding! - ahogy kimondta a nevemet, hirtelen mintha vissza tért volna a régi énje.

A basáskodó, és parancsolgató Tom Kaulitz.

- Hm? - suttogtam.

- Fogd be! - közelebb hajolt az ajkaimhoz, majd óvatosan megcsókolt.

Vajon igaz lenne a mondás? Vékony a határ a szerelem és a gyűlölet között? Meglehet!