Íme a második rész. Igyekeztem jól összerakni az eseményeket. Itt-ott kicsit rövidítettem is, de azért remélem nem lett nagyon zavaros. A vége direkt lett így összecsapva. Már csak azért is, hogy még nagyobb érdeklődést váltsak ki belőletek. Am. remélem mindenki észrevette, hogy van benne egy kis csavar. Nem árulom el, hogy mi. Hamarosan úgyis megtudjátok.
Na, de nem is beszélek tovább. Jó olvasást mindenkinek. És léécci lécci írjatok sok sok kommentet!!
A szokásos dallamon megszólalt az ébresztőm. Fáradtan kinyomtam majd felültem az ágyban és hosszasan nyújtóztam egyet. Remek.. egy újabb álmatlan éjszaka. Nem tudom mi van velem, de az utóbbi időben sokszor előfordult már, hogy egész éjszaka le se hunytam a szemem. Biztos kimerült vagyok a sok munkától ... vagy csak túl későn fekszem le.. Fene tudja. Annyira nem is érdekel. A munkával akkor sem állhatok le.
- Na hát akkor kezdjük el a napot... - mondtam hangosan és bementem a fürdőbe.
Nem minthogyha lett volna kihez beszélnem, de mindegy. Megszokás kérdése.
Egyébként már lassan 2 éve egyedül élek ebben a Hamburgi kis lakásban. Egész jó hely. Kifejezetten szeretek itt élni. Csend és nyugalom van. Minden olyan békés és nagyon sok barátságos ember él itt. Soha nem kell sietnem a munkába. Senki nem mondja meg nekem, hogy mikor és mit kell csinálnom. Nem úgy mint akkoriban...
Hát igen. Nagy nyüzsgés volt az biztos. Nem is értem, hogy bírtam ki ..de .. mindegy inkább hagyjuk. Nem akarok ezen gondolkozni. Megfogadtam, hogy azt az időt örökre elfelejtem. És eddig egész jól megy ... vagyis csak menne..
- A fenébe .. - morogtam hangosan miközben magamat vizslattam a tükör előtt - Ez szörnyen néz ki - tapogattam az oldalamon végig húzódó sebhelyem.
Na igen. Nem könnyű az embernek a felejtés, ha van valami ami minden nap emlékezteti a múltjára. És pedig ez a sebhely engem örök életemben emlékeztetni fog arra a 2 évvel ezelőtti balesetre. Borzalmas volt .. Csoda, hogy egyáltalán túléltem..
- Mit csinálsz kislány - támaszkodtam a mosdó kagyló szélére és közben a tükörképemet néztem - Hagyod, hogy egy apró sebhely az utadba álljon? - sóhajtottam és lassan megnyitottam a csapot
Voltaképpen az a sebhely nem is olyan apró. A csípőmtől egészen a mellemig elhúzódik. Az orvosok valami 35 öltéssel tudták összevarrni. Elég érdekesen nézhettem ki akkor. De hát így jár az, aki az ablak mellé ül egy repülőgépen. Hozzáteszem egy olyan repülőgépen, ami leszállás előtt 15 perccel a földbe csapódott..
- Istenem... - nyögtem keservesen majd megmostam az arcom
Gyűlöltem visszagondolni arra a napra. Számtalanszor próbáltam már kiverni a fejemből, de nem sikerült. Valamiért mindig felugrik egy-egy emlékkép a balesetről.
Emlékszem akkor is november környékén járt az idő. Aznap nagyon hűvös és esős idő volt. A közlekedés is teljesen lebénult. Az emberek alig akartak kimozdulni a meleg lakásból. Mindenki a családjával töltötte az idejét.
És mindezek ellenére én mégis örültem hogy végre kicsit kiléphettem ebből a közegből. Jó volt végre kicsit egyedül lenni. Nem kellett folyton azon izgulnom, hogy most éppen milyen fontos megbeszélésről maradt le miattam Tom. És ezáltal nem kellett újra végig hallgatnom annak a gonosz és megátalkodott Davidnek a fejmosását. Tudni illik ő volt a banda menedzsere. Egy a már bőven a 40-es évei felé járó zsémbes fickó.
Valamiért ki nem állhatott engem. Mindig azt mondta, hogy csak rossz hatással vagyok Tomra. Hogy miattam teljesen elhanyagolja a bandát. Meg hogy miattam nem veszi komolyan a munkáját. Mindenből viccet csinál. Sokszor hallottam tőle, hogy a legjobban tenném ha elhagynám őket és örökre eltűnnék az életükből.
Ezek a szavak rettenetesen fájtak, de én mégis maradtam és próbáltam nem figyelni rá. Igyekeztem minden időmet Tommal tölteni. Végtelenül szerettem és tudom, hogy Ő is nagyon szeretett engem. Megígértem neki, hogy örökre együtt leszünk és kitartok vele a végsőkig. Ám azt soha nem gondoltam, hogy ez a szó szoros értelmében így lesz...
Aznap el kellett utaznom egy európai divatbemutatóra, Hamburga. Ugyanis személy szerint egy divattervező volnék. Így muszáj volt elmennem rá. David teljesen megkönnyebbült mikor megtudta hogy egy időre elutazok. És bevallom én is megnyugodtam. Végre egy kis nyugalom. Bár azért tudtam hogy Tom nélkül nagyon magányos leszek, de örültem hogy kicsit kipihenhetem magam.
Még most is emlékszem, hogy amikor készülődtem az indulásra Tom ragaszkodott hozzá, hogy kikísér. Nem tudtam neki nemet mondani, így beleegyeztem. A reptéren szerencsére senki nem ismerte fel. Így nyugodtan átölelhettem búcsúzáskor. Nagyon nehezen tudtam elbúcsúzni tőle. Valamiért rossz érzésem volt. Olyan érzésem támadt minthogyha soha többet nem látnám... Végül hosszasan megcsókoltam és mit sem sejtve felszálltam a gépre.
A repülő úton nem volt semmi probléma. Békésen olvasgattam és közben a kedvenc zenéimet hallgattam a telefonomról. Néha-néha el is bóbiskoltam. Teljesen ellazított az utazás.
Csakhogy mikor már a leszállásra készültünk volna a gép hirtelen erősen rázkódni kezdett. Először azt hittem, hogy csak a széláramlat miatt van. De aztán mintha valami dobott volna egyet a gépen aminek következtében az villámgyorsan zuhanni kezdett. Iszonyatosan féltem. Nem tudtam mit tehetnék. Körülöttem mindenki sikítozott és hangosan zokogott. A gép zuhanás közben fülsiketítően zúgott. Kétségbeesésemben megpróbáltam kicsatolni az övem, hogy átülhessek a mellettem levő helyre. Nagy nehezen átmásztam, ám mielőtt még lehajthattam volna a fejem a gép a földbe csapódott.
Tulajdonképpen ez az apró próbálkozás mentette meg az életem. Így szerencsésen megúsztam annyival, hogy amikor a gép a földbe csapódott, az ablak szerteszét robbanó üvegszilánkjainak az egyike végig hasította az oldalam. Ennél többre nem emlékszem.
A baleset után csak annyira emlékszem, hogy amikor magamhoz tértem bejött hozzám egy katasztrófavédelmes alak, aki egy csomó kérdés után közölte velem, hogy a szerencsétlenségnek alig maradtak túlélői. Teljesen kétségbe estem. Azt se tudtam hogy egyáltalán felépülök e valaha.
Egész idő alatt csak gondolkoztam. " Mi lesz velem ezután? " " Vajon a banda hogy fog tudni ezek után turnékra járni? "
Úgy gondoltam, hogy ha ilyen állapotban hazamennék az csak önzőség lenne a részemről. Hisz nyilvánvalóan minden figyelmet nekem szenteltek volna. És ez Davidnek biztos nagyon nem tetszett volna. Arra meg egyáltalán nem volt szükségem hogy miattam összevesszen a srácokkal. A banda nem állhatott le. Maguk miatt és a rajongók miatt sem.
Így aztán eldöntöttem hogy nem megyek haza. Soha többet.
Nem sokkal a baleset után nyomozók tucatjai lepték el a kórtermeket. Mindenkitől elkérték a személyes adatokat, hogy értesíteni tudják a hozzátartozókat és hogy nyilvánosságra tudják hozni azoknak a nevét akik sajnos nem élték túl a szerencsétlenséget. Hozzám is bejött egy alak, de én hazudtam neki. Másnak adtam ki magam. És mivel az irataim - ugyanúgy mint másoknak - porrá égtek, ki vonta volna kétségbe hogy igazat mondok e vagy sem?
Lehet, hogy ezzel sok embernek fájdalmat okoztam, de úgy gondoltam így lesz a legjobb. Még akkor is, ha majd megszakadt a szívem, ha csak arra gondoltam mi lesz ezután Tommal. Majd belepusztultam az érzésbe, hogy többet nem láthatom. De elhitettem magammal, hogy ennek így kell lennie. Akkor és ott megfogadtam hogy többet nem keresem, nem gondolok rá. Hagyom had élje a hírességek mindennapjait. Így legalább David sem tud majd belém kötni. Ezentúl Tom kizárólag csak a munkájára fog koncentrálni. Éppúgy mint én. Új életet kezdhetek Hamburgban. Itt ahol senki nem ismer. Nem ítélik el az életem. Nem szabják meg hogy mikor lehetek a szerelmemmel. Egy új személyiségként ismerhetnek majd meg az emberek.
Ezek után még hosszú ideig a kórházban kellett maradnom. És ezalatt az idő alatt bőven volt időm eltervezni a jövőmet. Hogy hogyan tovább. Újságokban kerestem kiadó lakásokat és olyan munkahelyeket ahol divattervezőkre van szükség.
Ám az egyik újságban olyasvalamit találtam aminek nagyon nem örültem. A balesetről írtak. És engem is megemlítettek benne. Még egy képet is kitettek rólam ... és ami a legjobban fájt .. a Tokio Hotelt is megemlítették. Csupa nagybetűvel.
El sem hittem amit az újságban írtak. De ugyanakkor valahol mélyen legbelül tudatosult bennem, hogy ez már a valóság. Innen már nem hátrálhatok meg. Ez az én döntésem volt, én választottam. Vállalnom kell a következményeit...
Szóval ez az én történetem. Így kerültem Hamburgba. Így lett belőlem Németország legkeresettebb divattervezője, akiről senki nem tudja hogy és mint került Hamburga. És ennek így kell lennie.
Ez a titok soha nem fog fényre derülni. Tom örökre el fog felejteni. Én új életet kezdtem. Soha többet nem fogom látni. Örökre elválnak útjaink..
Gondolatmenetemből a telefonom csörgése rázott fel. Megnéztem a kijelzőt. " Paul " Az egyik munkatársam volt.
- Igen? Szia Paul
- Hello szépségem. Mikor érsz be? - kérdezte a vonal másik végéről
- Egy óra és bent vagyok - nyugtattam meg
- Rendben. És ugye nem felejtetted el ...
- Nem nem felejtettem el, hogy ma Frankfurtból jönnek fotózásra az új kollekciómról. - vágtam közbe
- Jól van. Akkor siess. Puszillak
- Puszi
Majd letettem a telefont, összeszedtem a cuccaimat és mit sem sejtve elindultam a divatáruházba.
Alicia!! :o Végre volt időm elolvasni és... és... Imádtam! Várom a következő részt! :)
VálaszTörlésKöszönöm ^^ éés örülök hogy tetszett! Sietek vele :)
TörlésNagyon jó lett. Az az újság cikkes megoldás meg plusz pont. Tetszik :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen bár kicsit jobb is lehetett volna a kép de nem számít majd a kövit jobbra csinálom :DD ♥♥
TörlésHmm... Belekötnék. Nem tud kitalálni csak úgy magának egy nevet, mert a repjegyek névre szólóak, így megvan az utasok listája. + A hivatalos iratok nem csak egy példányban léteznek, van róluk millió másolat mindenhol. És akkor ott van még a család. Ha nekik szólnak, hogy xy unokájuk túlélte a balesetet, nyilván meglátogatják. Plusz, ha megjelent az újságban is, hogy nem ismerte fel őt senki sem? (És Németország legkeresettebb divattervezőjét nagy valószínűséggel ismeri az egyik leghíresebb német banda, ha nem is személyesen, legalább arc alapján :D)
VálaszTörlésEttől függetlenül zseniális! :)
Lizzy