Impossible Promise 35. Rész

Sziasztok!

Végre sikerült megírnom az I.P. folytatását. Igaz, hogy egy kicsit eltértem az eredeti tervtől, de azt hiszem talán jobb is így. A következő részekben érkeznek a nagy izgalmak és meglepetések. Erről már korábban is beszéltem, azt hiszem ti is pontosan tudjátok mi az. Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat és véleményt. Remélem a rész tetszeni fog és egy kicsivel több véleményt kapok. Nem szoktam ilyesmit csinálni, de úgy érzem ha valamit elakarok érni, akkor muszáj lesz. Szóval annyi változás lesz a részek érkezésével kapcsolatban, hogy 3 komi után hozom a folytatást. Remélem megértitek!

Jó olvasást! :)

Miután kocsiba ültünk, Tom egy árva szót sem mondott arról hova megyünk. Azt mondta, hogy meglepetés lesz, így inkább nem is firtattam a dolgot. Mire odaérünk úgy is megtudom miről van szó. Így aztán csak kényelmesen hátradőltem az ülésben és tekintetemet a mellettünk elsuhanó éjszakai város felé fordítva, élveztem az utat.

Nem tudom mennyi ideje lehettünk úton, amikor azt vettem észre, hogy a kocsi lassítani kezd, majd megáll egy sötét épület előtt. Tom szó nélkül kiszállt és mellém sétálva kinyitotta nekem az ajtót.

- Megérkeztünk! - nyújtotta felém a kezét, mire én csak értetlenül elfogadva a segítségét kiszálltam a kocsiból.

- Tom. Áruld el mi ez az egész. Hol vagyunk? - léptem mellé, kezét még mindig szorosan fogva.

- Csak gyere velem. - mosolygott, majd elindultunk a bejárati ajtó felé.

Tök sötét volt odabent. Az orromig se láttam. Mi a fenét keresünk mi itt? Ha Tom azt hiszi egy percnél is tovább itt fogok maradni, nagyon téved.

Aztán, ahogy beléptünk egy hatalmas terembe, Tom eleresztette a kezem és eltűnt mellőlem. Hirtelen felvillantak előttem a lámpák, egy csomó ember ugrott elő a különböző rejtekhelyekről, akik konfettit dobáltak és tapsoltak, majd kicsit hátrébb húzódtak, ugyanis Tom lépett elő a tömegből, arcán hatalmas mosollyal.
- Meglepetés! - húzott magához én pedig a döbbenettől meg se tudtam szólalni.
- Tom.. Mi ez az egész? - kapaszkodtam a vállába.
- Úgy gondoltuk a srácokkal, hogy összedobunk neked egy meglepetés bulit az ideköltözésed alkalmából. Bill, Georg és Gustav már előre megszervezett mindent. Eljött mindenki a stúdióból. - magyarázta mosolyogva, aztán a tömegből elém léptek a srácok is.
- Szia Channel! - intett Bill.
- Ugye milyen jó a buli? - nevetett Gustav.
- Ezt fogadd el közös ajándékként. Együtt vettük. Remélem tetszeni fog! - mosolygott Georg és átnyújtott nekem egy helyes kis dobozkát, piros masnival átkötve.
- Istenem! Srácok én nem is tudom mit mondhatnék.. annyira rendes tőletek! Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! - öleltem át négyüket egyszerre.
Annyira boldog voltam. Meg sem érdemlem, hogy így bánjanak velem. Erre egy meglepetés bulit szerveznek nekem? Egyszerre volt bűntudatom is, de ugyanakkor mérhetetlen öröm járta át a lelkem, mert úgy éreztem végre újra hazataláltam.
- Na, kibontod? - bökött a kezemben lévő csomagra Tom.
- Igen, persze! Csak még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt az egészet nekem szerveztétek.. - válaszoltam könnybe lábadt szemmel.
Majd egy kicsit hátrébb léptem és végre minden figyelmemet az ajándéknak szenteltem. Egy fehér selyempapírba volt becsomagolva. Nem volt szívem széttépni, ezért csak óvatosan meghúztam a piros masnit, ami finoman lehullva a dobozról eresztett a papír szorításán. Széthajtottam a papírt is, mire egy gyönyörűen kidíszített fadoboz tárult elém. Kíváncsian kinyitottam a tetejét és nem hittem el, mi volt benne. Egy ezüst lánc, minek a végén egy egészen apró medál csillogott.
Óvatosan a kezembe vettem és elolvastam, mi volt belevésve. "Üdv a családban" Hirtelen a szám elé kaptam a kezem és könnyes szemmel Tomra néztem. Összeszorult a szívem, ahogy azokba a boldogságtól csillogó szemekbe néztem.
Ha tudnák, hogy valójában ki is vagyok. Örökre meggyűlölnének. Nap, mint nap átverem őket és mindebből semmit sem sejtenek. Milyen ember vagyok én? 
Szédülni kezdtem és a hányinger kerülgetett. Nem lenne szabad itt lennem. Egyáltalán nem is lett volna szabad újra találkoznom velük. Annyi minden eszembe jutott. Egy csomó emlék, egy csomó boldog pillanat az életemből.
El kell tűnnöm innen.
Ez volt az első ami az eszembe jutott. Egy másodperc alatt visszaraktam a láncot a dobozba és gyorsan Bill kezébe nyomva azt, hátat fordítottam nekik és kiszaladtam a teremből.
Hogy is gondoltam, hogy képes leszek végig csinálni ezt? Végig nézni, ahogy tönkre teszem őket? Ha megtudják az igazat rólam.. teljesen kiborulnának.
Már nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet, így zokogva rohantam a kijárat felé. Rohantam, ahogy csak tudtam. Minél előbb magam mögött akartam hagyni ezt az egészet.
Kétségbeesetten téptem fel az ajtó kilincsét és meg sem álltam a kocsiig. Már a kapu kilincsét fogtam volna, amikor hirtelen valaki elkapta a csuklómat hátulról.
Ijedten néztem a fogva tartómra. Tom volt az. Zokogva megpróbáltam kirántani kezem a kezéből, de ő csak még szorosabban ráfogott és magához húzott.
- Hé! Hé nyugi! - fogta kezei közé arcomat - Mi a baj? Channel mi volt ez az előbb? És miért sírsz?
- Tom kérlek hagyj elmenni. - hajtottam le a fejem.
- Nem! Mond el mi volt ez az egész! - hangja határozott és feszült volt. Úgy éreztem itt az ideje, hogy elmondjak mindent. Nem játszhatok tovább.
- Hazudtam neked.. - zokogtam fel újból.
- Micsoda? Ezt nem értem..
- Becsaptalak.. - néztem továbbra is a földet, ekkor ő a mutatóujjával az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Channel. Mi történt?
Kitartóan állta a tekintetem és türelmesen a válaszomra várt. Döntenem kellett. Vagy elmondok neki mindent, vagy kitalálok egy újabb hazugságot, amivel még jobban összekuszálom az amúgy is bonyolult helyzetem.
Nem tehettem mást. Tudnia kell az igazságot.
- Hazudtam neked. Én valójában nem... - mikor végre bevallottam volna mindent, az utolsó pillanatban hirtelen kivágódott mögöttünk az ajtó.
- Tom! Minden rendben? - lépett elénk Bill, szemeit szigorúan rajtam tartva.
- Öhm.. nem is tudom. Channel valami olyasmit hajtogat, hogy hazudott nekem. De fogalmam sincs miről beszél. Épp az előbb akarta elmondani, mielőtt megjelentél. - magyarázta Tom.
- Channel! Remélem nem akarsz most elmenni? Még el sem kezdődött a buli. Gyertek inkább be! Odabent is tudtok beszélni. - fogta meg a kezem és elkezdett befelé húzni.
Nem tudtam mire véljem ezt az egészet. Mintha, nem akarta volna, hogy Tommal kettesben legyek. Talán attól fél, hogy valami olyasmit mondok neki, amivel fájdalmat okozok? Teljesen komolynak tűnt. Olyan eltökélten húzott maga után, mint aki el sem akarja engedni a kezem. Mi ez az egész? Miért van az, hogy a sors mindig akkor fordul ellenem, amikor elakarom mondani az igazat? Mire jó ez az egész? Teljesen összezavarodtam...