Impossible Promise 36. Rész

Sziasztok!

Ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Mivel megkaptam a 3 kommentet ezért hoztam is a részt. Nem egy hű de hosszú rész, de a lényeg úgyis benne van. Köszönöm azoknak, akik még veszik a fáradtságot és véleményeznek! Nagyon fontos, főleg most, hogy már csak egy pár rész van belőle. Remélem ez a rész is tetszeni fog, továbbra is várom a véleményeket, most azonban már 4 komment után hozom a folytatást!

Jó olvasást! :)

 

Miután Bill konkrétan visszarángatott a buliba, rájöttem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem volna el azzal, ha most mindent bevallok Tomnak. Pontosabban életem második legnagyobb hibáját. Az első az volt, amikor belementem ebbe az őrült játékba. Folyamatosan furcsa érzés kerülgetett. Vajon miért tette ezt Bill? A tudta nélkül mentette meg az amúgy is nyomorult helyzetem. Ha néhány perccel később jön.. nem is tudom mi lett volna. Mindenesetre a szívem mélyén hálás vagyok neki érte. Bár még mindig legszívesebben a föld alá ásnám magam szégyenemben és többet a srácok szeme elé se kerülnék, azt hiszem még nem jött el a megfelelő alkalom arra, hogy eláruljak mindent Tomnak. Még nem állok készen rá. Szükségem van egy kis időre.

- Jobban érzed magad? - ölelt magához Tom

- Azt hiszem igen. - sóhajtottam, miközben összekulcsoltam az ujjainkat

- Mi volt ez az egész? Olyan ijesztő voltál.. 

- Csak egy kicsit kimerültem. Úgy érzem lassan kezdek megőrülni.. Ne haragudj, ha megijesztettelek, valahogy le kellett vezetnem a feszültséget.. - hazudtam, szinte már úgy mint egy profi.

- Nem haragszom, de ígérd meg hogy soha többé nem csinálsz ilyet!

- Ígérem! - néztem fel rá, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.

A zene hirtelen felhangosodott, a körülöttünk lévő emberek pedig elkezdtek táncolni. A hangulat - a történtek ellenére is - nagyon jó volt, mindenki nevetett és iszogatott. Szembefordulva Tommal átkaroltam a nyakát és úgy öleltem magamhoz, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Az iménti apró csókunk lassan átváltott egy szenvedélyes csókolózásba. Még mindig kiráz a hideg, annyira jól csinálja. Ahogy ott álltunk a tömeg közepén, akaratlanul is eszembe jutott az első csókunk. Azt hiszem igazán filmbe illő jelenet volt. Biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elfelejteni..

A szokásosnál kicsit tovább maradtam bent dolgozni. Odakint már sötétedett is, ez azonban engem egy csöppet sem zavart. Megállás nélkül a ruhákon dolgoztam, a terveket minél hamarabb beakartam fejezni. Egy idő után, mikor már úgy éreztem a szemeim egyre nehezebbek, fáradtan megdörzsöltem az arcom és felálltam az íróasztaltól. Gondoltam egy kis séta igazán jól fog esni.

Azt hittem, hogy rajtam kívül már mindenki hazament. Ezt az a tény is alátámasztotta, hogy az irodában teljes sötétség uralkodott. Ám, ahogy a folyosó végére értem rájöttem, hogy tévedtem. Egy valaki szintén úgy gondolta, túlórázik egy keveset.

Kíváncsian benyitottam egy irodába, ahonnan sárga lámpafény szűrődött ki. 

Legnagyobb meglepetésemre senki nem volt odabent. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót és beljebb sétáltam az irodában, hogy jobban szemügyre vehessem a berendezéseket. A polcokon rengeteg papír és mappa sorakozott, a falakat gyönyörűen csillogó lemezek borították. Helyenként egy-két családi fotó virított. Igazán baráti hangulatot árasztott a látványa. Aztán odaléptem az íróasztalhoz. Hatalmas rendetlenség uralkodott rajta, már-már katasztrofális volt a helyzet. Kíváncsian a kezembe vettem egy mappát és miután belelapozgattam rájöttem, hogy Tom irodájában vagyok. Nagyon szimpatikus embernek tartottam. Már a megismerkedésünk napján tudtam, hogy nem volt véletlen az, ahogy egymásba botlottunk. Azóta is sokszor összefutottunk és mindig nagyon jól elvoltunk. De kizárólag munkakapcsolat volt köztünk. 

Visszatettem a mappát a helyére és ujjaimat elkalandozva végig simítottam egy ott heverő fényképen. Tom és Bill voltak rajta. Nagyon boldognak tűntek. Bár ezt nem is csodálom, hiszen irigylésre méltóan jó kapcsolat van köztük. 

Miközben elgondolkozva tanulmányoztam az asztalt, észre sem vettem, hogy valaki bejött az irodába. Csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam, hogy bezáródik az ajtó. Ijedten hátrafordultam. Tom állt velem szemben, hátát hanyagul a csukott ajtónak döntve. Furcsa mosoly ült meg az arcán, miközben a karját szorosan összefonta a mellkasán.

- Tom? Észre se vettem, hogy itt vagy. - fordultam teljesen szembe vele - Hogy-hogy még dolgozol?

- Ezt én is kérdezhetném Tőled. - mutatott rám, aztán elindult felém.

- Csak beakartam fejezni egy anyagot. Tudod az új terveken dolgozom és.. - kezdtem volna magyarázkodni, amikor Tom hirtelen a derekamnál fogva az íróasztalnak lökött - Mit csinálsz?

- Semmit.. - mosolygott alattomosan - Miért? Szerinted mit csinálok?

- Öhm.. nem tudom.. - hebegtem. Lassan kezdtem zavarba jönni. Túl közel volt hozzám. Azelőtt még soha nem éreztem így magam. Bár az is igaz, hogy azelőtt Ő sem csinált ilyet. - Mire készülsz? - suttogtam az ajkaiba.

Arca vészesen közeledett hozzám és nekem már nem volt hova hátrálnom. Egész testével az asztalnak szorított, két kezével még mindig a derekam fogva.

- Tudod, amióta csak találkoztunk, megakartam tenni valamit. - húzta végig finoman az orra hegyét a nyakamon. A hideg is kirázott tőle, minden porcikám beleborzongott.

- M-micsodát? - suttogtam immáron reszkető hangon.

- Ezt.. - időm se volt felfogni mi történik, hirtelen vadul az ajkaimnak esett én pedig nem tudtam, de nem is akartam ellenkezni. Szenvedélyesen átkaroltam a nyakát és kiéhezve téptük egymás ajkát. Szinte már fájt, annyira jó volt. 

Aztán néhány perc elteltével lihegve elváltunk egymástól. Homlokunkat egymásénak döntöttük és úgy kapkodtuk a levegőt.

- Azta.. hát ez.. 

- Már nagyon régóta készülök erre.. - suttogta a fülembe.

- És mi tartott ennyi ideig?

- Kivártam a megfelelő pillanatot.. - húzta kaján vigyorra a száját, majd újra ajkaimnak esett, ezúttal azonban már sokkal több érzelmet vitt bele.

Kezeit felvezette derekamról az oldalamon, aztán egy röpke mozdulattal felkapott az ölébe. Lábaimmal szorosan átkulcsoltam a csípőjét, mindeközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. A következő pillanatban jobb kezével türelmetlenül lesöpört mindent az asztalról, majd engem felültetve oda onnan folytattuk vad játékunkat.

Akaratlanul is elnevettem magam, ahogy eszembe jutott az az este. Fiatalok voltunk még és nagyon szerelmesek. Arról az irodai kalandunkról soha nem  beszéltünk senkinek, de egy idő után mégis mindenkinek feltűnt, hogy mennyire megkedveltük egymást. Igazából mindenki örült neki, mi pedig gondtalanul élveztük az együtt töltött pillanatokat, egészen odáig, amíg akaratlanul is egymásba nem szerettünk. Örökre és visszavonhatatlanul. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

- Mi jutott eszedbe? - szólalt meg hirtelen Tom.

- Csak egy nagyon régi emlék.. - toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

- Értem. - mosolygott édesen.

Aztán a következő pillanatban megjelent mellettünk Bill.

- Sziasztok! Bocs a zavarásért.. minden rendben Channel? 

- Igen persze.. csak egy kicsit fáradt vagyok.. 

- Akkor rendben. - bólintott megkönnyebbülten. Még mindig láttam az arcán azt a furcsa nézést, amit akkor is észrevettem, mikor visszahozott. Nem értettem, de nem is tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet.

- És veled minden oké? - kérdeztem terelve a gondolataimat.

- Aha persze. De, hogy végre rátérjek miért is vagyok itt.. Channel engedd meg, hogy bemutassak neked valakit. - vette komolyra a hangot, majd egy kicsit odébb lépett.

A következő pillanatban egy számomra túlságosan is ismerős alak jelent meg Bill mögött. Rövid fekete haja, sötét szemei csak úgy szikráztak a lámpafényben. Ledermedtem, hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. 

- Channel bemutatom neked a főnökünket, David Jost. David ő itt Channel Gebauer. A lány akiről már annyit meséltünk. - magyarázta feléje fordulva.

Aztán a férfi kíváncsi tekintettel rám nézett, kicsit közelebb jött és úgy mért végig alaposan.

Egy pillanatig még elhittem, hogy felismer, ám csak mosolyogva kinyújtotta felém a kezét és így szólt.

- Szia! Üdvözöllek a csapatban, remélem sokáig fogunk együtt dolgozni! - egy ideig hezitáltam, hogy kezet rázzak-e vele, de mikor már kezdett kínossá válni a tétlenségem úgy döntöttem megteszem.

- Hello! Remélem is, hogy így lesz! - erőltettem mosolyt az arcomra, ám valójában legbelül tomboltam.

David Jost. Az ember, aki tönkre tette az életem. A férfi aki félelmet nem ismerve átgázolt rajtam csak azért, hogy elválaszthasson Tomtól. Most újra itt állunk egymással szemben. Ám ezúttal most nem ő fog irányítani. Nem tudja, hogy ki vagyok. És ez számomra csak jót jelenthet...