Adri - Diary

 Adri műve:

Diary

A lány szomorúan pakolt nagymamája lakásán a temetés után. Minden egyes tárgy, ruha hirtelen mintha ólomsúlyú lenne. Tudta, hogy szét kell válogatnia a dolgokat, mi kell és mi nem, de rosszul érezte magát, hogy ki kell dobnia szeretett nagymamája holmijait. Már csak két szekrény volt hátra, mikor meglátott az egyik mélyén egy nagyobb dobozt, semmilyen szöveg nem volt rajta, pedig a nagymamája minden dobozt feliratozott. Kinyitotta és néhány régi kép és tárgy mellett egy kis könyvecskét pillantott meg, rajta egy felirattal.

Maria Karintinen Kaulitz

1880

A keresztnév és az eredeti vezetéknév ugyanazzal a tollal és írással volt a könyvecske borítóján. Az áthúzás és a másik vezetéknév egy másikkal és kicsit hanyagabbul, de ugyanazzal a kézírással volt odafirkantva. Bár nem volt sok ideje, hisz még volt teendő a lakásban, mégse tudta megállni, hogy ne nézzen bele

1880. június 2.

Hol is kezdjem.. Komornám tanácsára kezdtem el ezt a naplót írni, mert így könnyebben
feldolgozhatom az eseményeket és rendet tudok rakni az érzéseimben.

Szerinte.

Majd meglátjuk.

Hogy mi kavarta fel egyhangú életemet? Inkább ki.. Egy velem egyidős fiú.

Nemrégiben Édesapám új szakácsnőt vett fel, Simone Kaulitz, kinek két fia van. Ikrek. Ők is itt laknak a birtokon és a lovak körüli teendőkben segítenek.

Az egyikért, a fiatalabbikért, teljesen odavagyok. El se hiszem, hogy ezt képes voltam leírni. De hát a komornám szerint ide mindent le kell írni. Mikor a komornámnak utaltam erre, és kérdeztem a véleményét, Ő azt mondta, hogy a saját érdekemben ne is gondoljak rá, és igaza is van. Hisz Ő végső soron egy cseléd fia..

De azok a mogyoróbarna szemek, az a mosoly, amitől még a jég is megolvad. Kíváncsi lennék a személyiségére. Vajon, kedves, tisztességes? Vagy olyan bunkó, mint a korabeli fiúk a birtokon?

Mindenesetre szorult belé annyi tisztesség, hogy nem szólított meg. Én se Őt. Majd talán egyszer.

1880. június 5.

Ma a szokásos lovaglásomra mentem volna, de hiába hívtam a lovászomat, Marcust, nem válaszolt. Így hát kénytelen voltam lemenni az istállóba. Rettentően dühös voltam rá, hogy be kellett nekem oda mennem. Soha életemben nem jártam ott, és ez így volt rendjén. Ahogy ott hívtam, egyszer csak kilépett az ifjabbik Kaulitz, és közölte, hogy Marcus ma nincs bent. A szívverésem olyan heves lett a közelségétől, hogy alig bírtam válaszolni. Majd mielőtt megfordultam volna, hogy kimenjek, bemutatkozott „Bill Kaulitz” és a kezét nyújtotta felém. Felém! Mégse szorult ebbe a fiúba semmi jó-modor. Látva mérgemet a bátyja elnevette magát (fel se tűnt, hogy Ő is ott van) és mondta, hogy ne is próbálkozzon, én úgysem alacsonyodom le hozzájuk. Milyen igaza van!

Lovagolni nem jutottam ma el, hisz az incidens után kiviharoztam az istállóból, egyenesen a szobámba.

Elszégyellem magam ha csak arra gondolok, hogy egy apró másodpercig elgondolkodtam azon, hogy odanyújtom neki a kezem. A hülye szívem parancsa volt.

1880. június 10.

Nagyon összevesztem Édesapámmal így ki kellett szellőztetnem a fejem. Van egy kis tavacska kicsit messzebb a kúriától, de még a birtokon, ahova ilyenkor menni szoktam. Most is így tettem. 
Majdnem megőrültem mikor megláttam, hogy Bill.. vagyis Herr Kaulitz ott ül egy fának támaszkodva és olvas. Mit keres az én tavamnál? Ott üldögéljünk ketten, mikor máshova tartozunk? 
De ekkor hirtelen eszembe jutottak drága jó keresztanyám szavai „Nem pénzben kell mérni az ember jóságát”. Mindig ezt mondogatta nekem. Sose értettem miért, de akkor ott megértettem. 
Vettem egy nagy levegőt és odamentem a tóhoz. Amint Herr Kaulitz meglátott egyből felpattant és már hátrált is el.

„Elférünk itt ketten is” szaladt ki a számon. Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban. Ezután Ő mosolygott, majd biccentett és visszaült olvasni.

Egy darabig csendben üldögéltünk olyan 5-6 méterre egymástól. A halakat néztem a tóban, de néha oda-odapillantottam, ő csak bújta a könyvet.

„Mit olvas?” kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy valami egyszerű könyvet.

„Goethe, Faust” pillantott rám

„Őt én is kedvelem. Sok művét olvastam már” próbáltam leplezni, hogy mennyire meglepődtem.

„Én sajnos csak ezt az egyet. De szívesen olvasnám a többit is egyszer.”

„Mindenképpen olvassa. Remek a többi is”

Ezután felálltam és hazajöttem,de azóta nem tudom elfelejteni az a délutánt.

1880. június 12.

Mikor reggelinél megláttam Frau Kaulitzot eszembe jutott a tónál töltött délelőtt. Reggeli után felszaladtam a szobámba, leemeltem az első Goethe könyvet ami a polcomon volt (arra azért figyeltem, hogy ne a Faust legyen), és elindultam az istálló felé. De félúton jött egy megérzés és inkább lementem a tóhoz. Ott volt. Ugyanúgy olvasott a fa tövében mint pár napja. Odamentem hozzá és odanyújtottam neki a könyvet. Túlságosan zavarban voltam, hogy bármit mondjak. Mégis mi ütött belém? Odaadok egy darabot a gyűjteményemből egy cseléd fiának? De valahogy akkor, ott, helyesnek éreztem ezt a cselekedetet. Megköszönte és elvette a könyvet. Arrébb csúszott a fűben, hogy le tudjak ülni mellé a fa árnyékába. De sajnos nem maradhattam a zongoraórám miatt.

1880 június 13.

Mikor délután visszatértem a teázásból a szüleim dühösen vártak a hallban, mellettük a komornám egy csokor virággal. A virágok típusából rögtön gondoltam, hogy nem gazdag küldhette, és igazából sejtettem is, hogy kitől van.

„Nagyon szépen köszönöm a könyvet” olvasta fel apám. Majd rögtön megkérdezte, hogy mégis kinek adok ajándékokat, aki még a nevét se hajlandó odaírni és még csak nem is gazdag. Nem mondhattam meg az igazat, még a végén elbocsátja az édesanyját.

„A templomban az atya egyik segédének adtam” jött ki számon a válasz, magamat is meglepve milyen könnyen hazudok. És, hogy kiért. Meg sem várva a választ felszaladtam a szobámba. Nem sokkal később bejön a komornám a csokorral amit egy szép vázába tett.

„A fiatalabbik ikertől van, igaz?” ült le mellém az ágyra.

„Igen.”

„Kedves tőle, és nagyon kis aranyos csokor.” Nem válaszoltam, ő pedig fogott egy fésűt és elkezdte megigazítani a hajam. „Látom ám hogy nézel arra a fiúra! A szerelem nagyon szép dolog. Ne hagyd, hogy a büszkeséged az utadba álljon”

„De hát egy cseléd fia”

„Ne így tekints rá. Lásd őt a szíveddel. Lásd, hogy milyen kedves, tisztességes, és persze nagyon helyes is. És gondolom még ezernyi jó tulajdonsága van.”

„De..”

„Nincs de. A szíved mit mond?”

„A szívem.. folyton csak vele akarna lenni.”

„Akkor mire vársz? Menj!”

Természetesen ott volt, mikor oda értem, és egyből felugrott, mikor meglátott.

„Ne haragudjon kisasszony! Nem gondoltam végig a dolgot. Csak meg szerettem volna köszönni a könyvet, nem akartam magát bajba sodorni” hadarta és közben végig bocsánatkérő szemekkel nézett rám. Ekkor már az összes harag elszállt belőlem.

„Nem gond. Szépek”

„Tényleg tetszenek Önnek?” nézett rám csodálkozva.

„Tényleg. És ezentúl tegeződhetünk, Bill?”

„Rendben.. Maria”

1880. június 16.

Az elmúlt két nap délutánját mindig ott töltöttük a mi kis helyünkön, beszélgetve, vagy csak ültünk és olvastunk. Bár egyre nehezebb Édesapámnak hazudni, hogy éppen hova megyek, Bill közelsége és társasága minden kockázatot megér.

De ami ma történt.. még most is nehezen dolgozom fel, pedig eltelt már jó néhány óra. Ahogy ott ültünk a fa tövében és beszélgettünk egyszer csak kiböki, hogy mennyire szépnek tart engem.

Megszólalni se bírtam, és éreztem, hogy eléggé elpirulhattam. Mondta már nekem más is, hogy szép vagyok, de egyik alkalommal se viselkedtem így, nem volt rám ilyen hatással. Ezután kicsivel közelebb jött és megsimogatta az arcomat. A szívem már ekkor is ki akart ugrani a helyéről, pedig csak ezután jött a java. Finoman ott tartotta a kezét az arcomon, majd közelebb hajolt és egy óvatos csókot lehelt ajkaimra. Meglepettségemben – és mert a szívem gyorsabban zakatolt, mint egy vonat – meg se mozdultam, amit Bill úgy értelmezett, hogy nem akartam ezt a csókot. Zavartan felkelt a fűből, és sűrű bocsánatkérések közepette elsietett. Hiába szóltam utána, nem állt meg.

1880. június 18.

Miután se tegnap se ma nem találtam Billt a tónál úgy döntöttem, hogy odamegyek az istállóba, hátha ott találom. Muszáj beszélnem vele. Két napja nem láttam, és úgy érzem belepusztulok a hiányába.

Ahogy kerestem és szólítgattam őt az istállóban, egyszer csak a bátyja kilép az egyik bokszból és az utamat állja.

„A világért se szeretném megsérteni kisasszony, de az öcsém mindennél többet jelent nekem. Kérem hagyja békén. Ne törje össze még jobban a szívét, keressen mást, akivel szórakozhat!”

„Még jobban? Én egyáltalán nem akartam megbántani. Ezért is keresem. Csak egy félreértés volt a tegnap előtti.”

„Az egész viselkedését értette félre. Azt hitte, hogy Ön kedveli őt.”

„Kedvelem” mondtam valószínűleg égő vörös fejjel „A tegnapi reakciómat értette félre. Én szerettem azt a csókot”

„Komolyan?” nézett rám meglepetten „És mondja csak, mi lesz ha ez kiderül? Az apja valószínűleg kirúg minket, és akkor ott áll az öcsém összetört szívvel. Maga meg majd viaszolódik egy gazdag fiúval”

„Miért gondolja, hogy nekem nincsenek érzéseim?? Gondolja, azért hazudozom napok óta édesapámnak, mert csak szórakozom Billel?” ahogy ezt kimondtam egyszeriben megfagyott a levegő az istállóban, még a lovak rágását is lehetett hallani.

„Jöjjön velem” mondta halkan, majd elindult kifelé az istállóból.

Követtem őt egészen a szolgálók falujáig. Mindenki megbámult, ahogy haladtunk a megfelelő házhoz. Ki megvetéssel, ki meglepődve, de senki sem barátságosan. Gondolom nem tetszett nekik, hogy odamentem a kis elszigetelt területükre. De mindenképpen beszélni szerettem volna Billel. Tom megáll az egyik ház előtt, bekiabál rajta, majd pár másodperc múlva kilép az ajtón Bill. Kiült az arcára a félelem, ahogy meglátott engem, de Tom mondott neki valamit, mielőtt visszaszaladt volna a házba. Lassan, lehajtott fejjel odasétált hozzám.

„Nagyon sajnálom kisasszony, többet nem fordul elő” mondta mielőtt megszólalhattam volna.

„Rám néznél ha hozzám beszélsz?” Felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne ugorjak a nyakába. „Köszönöm. Én pedig azt sajnálnám, ha nem fordulna elő többet.” Látszott az arckifejezésén, hogy nem igazán érti, amit mondok. Pontosabban nem meri megérteni. „Le tudunk ülni valahova beszélgetni? Itt az utca közepén a szomszédok rosszalló tekintete között nem olyan kellemes.”

Bill a házuk mögötti kis verandára kísért. Volt ott egy kopott pad és egy rozoga kis asztal. Álmomba se gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom gondolni, még inkább, hogy le is írom, de volt valami abban a verandában. Ahogy leültem oda jobban éreztem magam, mint eddig bárhol a kúriában.

„Hozok egy párnát, gondolom nem túl kényelmes neked.”

„Nem kell. Csak ülj ide mellém.” Bill így tett, leült, majd óvatosan – tartva a reakciómtól – átkarolt. De nem volt oka félnie, mert egyből közelebb húzódtam hozzá és a vállára hajtottam a fejem.

1880. június 22.

Az elmúlt napokban minden szabad percünket együtt töltöttünk. Hol a tónál, hol náluk voltunk.

Egyik este elhívott egy mulatságra, a falu rangidősének születésnapjára. Édesapám már gyanakszik, hogy vajon hova tűnök minden nap, hiába van alibim. Arra a mulatságra is kénytelen voltam megszökni. De kár lett volna kihagyni, remekül éreztem magam. Nem is gondoltam volna, hogy a szegények, tele gonddal, ennyire ki tudnak kapcsolódni és önfeledten táncolnak valamint nevetgélnek. Bár mikor beléptem a kertbe közölték velem, csak akkor látnak szívesen ha ezen az estén úgy kezelhetnek mint egyet közülük. Kicsit tartottam tőle, hogy ez mit jelenthet, de Bill meggyőzött, hogy nincs mitől tartanom. Az este folyamán kiderült csak annyit jelent, hogy félreteszik a protokollt és engem is ugyanúgy bevontak a táncokba és ugyanúgy beszéltek velem, mintha nem az uruk lánya lennék, hanem mindig is közéjük tartoztam volna. Életem egyik legérdekesebb, legjobb estéje volt.

Ma mikor hazafelé jöttük a komornámmal a templomból rákérdezett a Billes kapcsolatomra, meglepett, hogy az nem volt kérdéses van-e köztünk valami.

„Meddig csináljátok ezt még?”

„Mit?”

„Nézd Maria, kettőtöknek nincs jövője. Édesapád soha nem adna hozzá.”

„Szeretjük egymást” kinéztem az ablakon, pont a kis falu mellett mentünk el. Sose gondoltam bele a jövőnkbe, a mának éltünk. De talán igaza van, talán butaság volt ez az egész, mi úgy se lehetünk együtt sokáig. Pár hónap múlva 18 leszek, és édesapám biztos kinézett már nekem egy gazdag fiút, akihez hozzáad.

„Azt nem kétlem. És talán tudok segíteni. Majd beszélek ezzel a fiúval. De előtte téged kérdezlek meg. Hajlandó lennél áldozatot hozni érte?”

„Milyen áldozatot?”

„Megszökni. És valószínűleg szegénységben vagy maximum polgári szinten leélni az életed”

Elgondolkodtam. Érdekes volt ez a pár nap ott a faluban. De hogy képes lennék-e erre egész életemben? De ekkor bevillant Bill arca, nevetése, csókjai, ölelése, és a szívem egyből megválaszolta a kérdést.

„Igen”

1880. június 23.

Drága komornám tartotta a szavát és beszélt Bill-lel. Majd közölte velem, hogy Ő is képes értem áldozatot hozni, és hogy komolyak a szándékai, feleségül venne, ha tehetné. Komornám terve a következő: össze kellett szednem némi ruhát és a személyesebb dolgaimat és pontban éjfélkor elvisz innen. El egy távolabbi templomba, hogy a pap összeeskessen minket, majd tovább a városba. A testvérének van ott egy kis lakása, ám ő kereskedő, és most messze jár innen. Ott meg tudjuk magunkat húzni egy ideig. Kicsit félek a tervtől, hisz Édesapám keze messze elér. De meg kell próbálnom.

1880. július 2.

Én vagyok a világon a legboldogabb és egyben a legszomorúbb feleség is egyben. Boldog vagyok, mert a szerelmemmel élhetek. A tenyerén hordoz – már amennyire tud – soha nem veszekszünk, és megértő, hogy semmit nem tudok csinálni. Se mosni, se főzni, se takarítani, semmit. És ez a szomorúságom oka. Nem az én világom. Egész nap itthon ülök egyedül, mert Bill dolgozik, és még ezekkel a tevékenységekkel se tudom magam lefoglalni, mert mindent csak elrontok. Jártam a könyvtárban is, hátha van erről valamilyen könyv, de csak kinevettek, hogy édesanyámnak kellett volna megtanítani. Kifordultam az üzletből. Nem mondhattam el nekik, hogy nem az ő hibája, hisz neki nem kell ilyeneket csinálnia. Viszont életemben először elmentem egy piacra. Vásárolni legalább tudok. Ott hallottam az embereket pusmogni, hogy a Gróf lánya – vagyis én – megszökött, és hogy sokan keresik, a gróf pedig tajtékzik. El kell mennünk innen.

1880. július 10. 

A csodával határos módon meg tudtunk szökni. Ugyan őrök védték az utcákat és ellenőriztek mindenkit, aki csak arra járt, azonban kétszer ugyanazt az embert nem vizsgálták meg. Kifigyeltük, hogy minden hajnalban kimegy a városból egy idős bácsi, és ő már nem érdekli az őröket.

Elbújtunk hát a szekerén, majd miután kikerültünk az őrök látóteréből leugrottunk és gyalog mentünk tovább. Most egy fogadó padlásán lévő kis lakásban lakunk. Bill a jószágok körül segít be én pedig a konyhában. Azt hittem el fog fogyni az erőm és visszaszaladok a kúriába, ahol nem kell ilyen munkát végeznem. De tévedtem. Billért megéri ez az egész.

Már egész jól belejöttem mindenféle házimunkába. Bár még mindig az ételeim fele ehetetlen és a ruhák is sokszor piszkosak maradnak, Bill nagyon hálás az igyekezetemért és azt mondja, napról napra jobban szeret. Én is őt.

Boldog vagyok.

A hasam elkezdett fájni az utóbbi pár napban. Remélem nincs komoly bajom.

1880. július 12.

Terhes vagyok! Annyira különös ezt leírni, de még különösebb a tudat, hogy egy pici fejlődik bennem. Mikor megmondtam Billnek a jó hírt, felkapott, megpörgetett a levegőben, majd összevissza csókolt.

Meglátogatott Bill édesanyja, Simone, Tom, és a komornám. Olyan jó volt őket látni, még akkor is ha hoztak egy rossz hírt is.

„Apád nem hagyott fel a kereséssel. Azt mondja, hogy a föld alól is előkerít.”

„Menjünk tovább? Megtalálhat itt minket?”

„Nem. Ha most menekültök és gyakran változtatjátok a helyeteket az feltűnhet az embereknek. Vérdíj van a fejeteken.”

„Vérdíj? Mindkettőnkén?? Mariaén is” csodálkozott Bill.

„Igen. Apját már semmi nem érdekli. Az se ha csak a lánya fejét viszik neki oda.”

Ezek után éljünk nyugodtan..

A lány észrevette, hogy itt jó néhány lap hiányzik a naplóból. Kereste a dobozban hátha ott vannak a lapok, de nem, sehol nem voltak. A következő és egyben utolsó bejegyzés jóval később és más kézírással íródott.

1881. április

Sokszor láttam, hogy Maria írogat ebbe a naplóba, és bár ezt elsősorban magának írta, és ezt a naplót már soha nem fogja látni, mégis úgy érzem, hogy le kell zárnom.

Pár hónapja ránk találtak. Kopogás nélkül rontottak be a lakásba. Próbáltam megvédeni a feleségem és a még meg nem született babánkat, de hiába. Többen voltak és erősebbnek bizonyultak. Leütöttek. Mikor magamhoz tértem az egész fogadó lángokban állt, én az utcán a földön feküdtem és Tom térdelt mellettem. Rám gyújtották az egész házat, még jó, hogy Tom ott volt.

Hallott valamit szerveződni ellenünk, csak sajnos későn jött. Már csak engem tudott megmenteni.

Mariát elvitték ki tudja hova.

Természetesen elmentem a kúriájukhoz, de az üres volt. Sehol egy ember, aki meg tudná mondani. A falu is üres volt, a városban se tudott senki semmit. Teljesen összetörtem. Nem tudtam mi van vele.

Él-e még. És a baba? Nem ilyen életet szántam neki, mikor feleségül vettem. Nem ilyet érdemelt.

Keményen dolgoztam, hogy több pénzük legyen és vehessünk egy saját kis lakást a városban. És akkor nem egy sült-szagtól és mosószertől büdös padlási lakásban kell lennünk. Ő is keményen dolgozott, hogy boldoggá tegyen, hogy jó feleség legyen. És hiába a sok rosszul sikerült étel, a lyukas ingem, mert nem tudta megvarrni, nála jobb feleséget nem kívánhattam volna.

Hónapokig kerestem, de sehol nem találtam. A családot se, Maria komornáját se. Senkit.

Közben Tom kitanulta a kovács szakmát és nyitottunk egy műhelyt. Pár hete kopogtattak az ajtónkon, mikor kinyitottam, egy arcát eltakaró férfi a kezembe nyomott egy mózeskosarat és elszaladt. A lányom volt benne, e napló és egy levél társaságában. Könnyek szaladtak a szemembe, mikor először a kezembe vettem a lányom. Örültem neki, de egyben rossz érzésem is támadt.

Elvették Mariától a gyereket? Vagy.. meghalt? Még gondolni se akartam erre, de féltem. Megkértem Tomot, hogy olvassa fel a levelet.

„Kaulitz!

Sokat gondolkodtam mi legyen ezzel a gyerekkel, hisz az anyja már nem él, én meg nem fogok felnevelni egy lovászfiú lányát. Igen, szeretett lányunk már nem él, felakasztotta magát. Ön miatt! Elvette a lányomtól a boldog élet lehetőségét azzal, hogy olyan nyomorúságos helyre vitte. Az én lányom nem ilyen helyre született, neki más sorsot szántak az égiek. Ha szerette volna, el kellett volna engednie. De hát miért engedte volna. Remélte, hogy rajta keresztül felkapaszkodik, ugye?

Hogy majd egyszer megenyhülök, és egy nagy boldog család leszünk, igaz? Hát nem. Meg akartam menteni magától a lányom. De már késő volt.

Terveztem, hogy elfogatom és megöletem, de rájöttem, hogy sokkal nagyobb kínzás az ha úgy kell leélnie hátralevő életét, hogy tudja, Ön a hibás a haláláért!”

„Meghalt” alig bírtam kimondani, marták a könnyek a torkomat „Miattam”

„Nem miattad! Ezt fejezd be! Maria boldog volt melletted! Azért halt meg, mert már nem lehetett veled, mert olyannal kellett élnie, és úgy ahogy nem szeretett volna. Veled akart lenni, nem a szüleivel.”

Ránéztem a lányomra és Mariát láttam viszont benne, pont ugyanolyan szemei voltak. Nem bírtam tovább. Odaadtam Tomnak a lányom és kirohantam a házból, ki a városból. Szaladtam amíg csak bírtam szusszal és közben ömlöttek a könnyeim. Mikor feleszméltem hol is vagyok, a tónál találtam magamat. A tavunknál. Ott kezdődött minden, és akkor megfordult a fejemben, hogy talán ott is fejeződik be. De eszembe jutott a lányom, nem hagyhatom el én is őt, és Tomot se terhelhetem vele.

Bár Mariát soha nem felejtem el, mostanra már összeszedtem magam annyira, hogy éjjelente tudok aludni, nem riadok fel állandóan, ha vele álmodok, és nem szorul össze a szívem minden alkalommal, ha csak ránézek a lányunkra.

A naplóval még nem tudom, mit kezdek, talán később odaadom a lányomnak, ő majd eldönti, mi legyen vele, nekem nincs szívem kidobni.

Mariával meg majd találkozom a Mennyben. Tudom. És ott már senki nem választhat szét minket.

Bill

Könnyes szemmel csukta be a naplót. Végig remélte, hogy happy end lesz, de sajnos nem.

- Maria! - hallott meg maga mögött egy hangot.

- Szívem! - ölelte át a férjét - De jó, hogy itt vagy!

- Mi történt? Sírtál?

- Igen! De nincs semmi baj, csak egy naplót olvastam. Ezt, nézd – odanyújtotta neki a lány a naplót.

- Maria Karinten Kaulitz – olvasta fel hangosan – ez a te neved! Kaulitz meg..

- Igen! Bill Kaulitznak hívták a férjét

- A nevem.

- Ha nem tudnám, hogy több száz kilométerről származol, még aggódnék, hogy rokonok vagyunk – nevette el magát a lány.

- Ja, nem rémlik, hogy lenne ilyen nevű felmenőm, de attól még lehet, hogy nagyon távoli rokonok vagyunk ezzel a Billel – ránéz a naplóra, majd vissza a lányra – Happy end a vége?

- Nem – rázta meg a fejét a lány. - Nagyon nem. Szerintem nem véletlen, hogy minket is így hívnak és, hogy találkoztunk és egymásba szerettünk.

- Jaj te és az ilyen ezoterikus dolgaid. - nevetett

- Nem gondolod, hogy túl sok a véletlen?

- Bennünk születtek újjá? Tudod mit, mondjuk, hogy elhiszem. Akkor ezek szerint nekünk kell happy endet csinálni a történetből – a lány csak bólogatott – Meglesz – kacsintott Bill majd odahajolt és megcsókolta szeretett feleségét.