Impossible Promise 25. Rész

Sziasztook!

Meghoztam a várva várt részt! Most valahogy nagyon belelendültem az írásba, de ez talán a rengeteg pozitív visszajelzésnek is köszönhető! Imádlak titeket és nagyonnagyon köszönöm, hogy mindig itt vagytok! :)♥ A részről annyit, hogy higgyétek el, meg volt rá az okom, hogy így fejeztem be. Remélem tetszeni fog mindenkinek!

És hát akkor jó olvasást hozzá, izgatottan várom a hozzászólásaitokat! ^^ ♥

 ( Katt )

Ahogy ott ültem a bárpultnál és elmerengve kavargattam az italomat egy szívószállal, csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora egy idióta vagyok. Hagytam magamat rászedni! Csak játszott velem és egyáltalán nem is gondolta komolyan ezt az egészet! Egy nagyot kortyoltam a poharamból és hagytam hogy átjárja az egész lényemet és testemet az önsajnálat kaotikus vihara. Mást nem is érdemelhettem volna.. azok után amit Tommal és a srácokkal tettem, úgy hiszem ezt teljesen megérdemeltem... Csak ne szeretném még mindig ennyire... 

Már épp kértem volna a következő körömet, amikor egy mély férfi hang megszólalt a hátam mögött.

- Szabad ez a hely? - kérdezte egy apró mosollyal az arcán

Ijedtemben kiejtettem a kezemből a szívószálat, ami egy nagy fröccsenéssel az italomban landolt. Fejemet a mellettem álló férfira emeltem és gyilkos pillantásokat szórva feléje, döbbenten fedeztem fel, hogy az nem más volt mint, Tom.

- Szándékodban áll engem szívroham általi halálra küldeni?! - morzsoltam idegesen fogaim között a szavakat - Mit akarsz?

- Ó, semmit.. Csak tudod észrevettem, hogy a bárpultos mindjárt kiszalad az épületből kiábrándító arckifejezésed láttán.. gondoltam megmentem... - nevetett halkan, miközben helyet foglalt a mellettem lévő széken

- Hogy te milyen vicces vagy... - nevettem fel gúnyosan, majd a pultos felé fordultam - Még egy ilyet!

- Elnézést, helyesbítenék! Egy pohár ásványvíz lesz neki.. - vette ki a kezemből a poharat és jó messzire elrakta tőlem

- Most ezt miért kellett? És egyáltalán minek jöttél ide? 

- Látom, hogy bánt valami... Mond el és én segíthetek!

- Nem hiszem, hogy rád tartozik a magánéletem! - mondtam szárazon, majd visszafordultam a pultos felé

Hirtelen néma csönd telepedett a pult köré. Én még mindig a poharamban kavargattam a szívószálam, Tom pedig látszólag nagyon törte valamin az agyát. Nem akartam beszélni vele... nem akartam, hogy egyáltalán ott üljön mellettem. Miért nem megy inkább vissza a többiekhez bulizni? Holnap már úgy is otthon lesznek, akkor meg nem mindegy neki, hogy mi van velem?

- Figyelj Channel.. - köszörülte meg a torkát 

- Mi van?

- Tudom, hogy most azt várod tőlem, hogy bocsánatot kérjek a délelőtti viselkedésem miatt.. és lehet, hogy valóban ezt kellene tennem.. de.. - vett egy mély lélegzetet - De nem fogok.

- Tessék? Ezt meg, hogy érted? - néztem rá értetlenül

- Akartam, hogy úgy történjenek a dolgok..

- Tessék?

Most szórakozik velem? Mit jelentsen ez az egész? Nem volt még elég neki, az hogy így lásson? Teljesen összezavarodtam..Tom egy mélyet sóhajtott, majd a kezébe vette kezemet.

- Tudtam, hogy mit csinálok és a következményeivel is tisztában voltam... - mosolyodott el és erősen megszorította a kezem

- De hát... én ezt nem értem.. - dadogtam

- Be kell vallanom neked valamit!

- Igen?

A szívem a torkomban dobogott és azt hittem menten kettéhasad. Mit akar ezzel mondani? Az idegeim kötéltáncot jártak és éreztem, ahogy a könnyek mardossák szemeimet. Miért teszi ezt velem? Miért nem tud csak szépen csendben elmenni? Örökre?

- Hazudtam neked amikor azt mondtam csak a barátod akarok lenni.. - sóhajtott és közben végig a szemembe nézett - Én annál sokkal több akarok lenni!

- De.. ez..

- Igen tudom... - nyögött fel fájdalmasan - Holnap hazautazok és utána nem biztos, hogy látjuk egymást.. De nem érdekel! Channel én úgy érzem beléd szerettem!

Tőrdöfésként értek utolsó szavai. "Beléd szerettem!" Úgy éreztem körülöttem minden forog és Tom alakja is egyre távolabbinak tűnt számomra. Nem! Ez nem történhetett meg! Ez biztos csak egy rossz álom és mindjárt felébredek a hálószobámban! Az imént szerelmet vallott nekem... belém szeretett... Szeret engem?.. Valóban igaz lenne? Aztán hirtelen mint a villámcsapás belém nyílalt... Nem engem szeret. Channelt.. Egy olyan embert aki még csak nem is létezik. Éreztem ahogy arcomat ellepik a könnyek. Ez nem lehet más csakis egy borzasztó rémálom!

- Ne sírj kérlek! - simított végig arcomon hüvelykujjával letörölve könnyeimet 

- Tom.. én.. Én nem tudom mit mondhatnék..

- Nem várok Tőled semmit... - fogta kezei közé arcomat - Csak töltsd velem ezt ez estét! Kérlek! Ha legalább egy éjszakára is, szeretnélek magam mellett érezni!

A hideg futkosott a hátamon minden egyes mondatától. Soha nem hittem volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Ő és én.. együtt.. Még csak belegondolni se mertem! És most itt vagyunk! Életem szerelme arra kér, hogy töltsek el vele egy éjszakát, hogy után örökre kiléphessen az életemből... Hogy is kérhet ilyet tőlem! És mi lesz, ha már nem bírom tovább és mindent elmondok neki? Mi lesz azután? Soha többet nem akar majd  látni és még csak esélyem se lesz arra, hogy bármit is megmagyarázzak... Aztán hirtelen eszembe jutott amit Paul mondott nem rég. "Ez csakis rajtad áll. Vagy kockáztatsz a boldogságodért, vagy mindent veszni hagysz!" És akkor végre megértettem. Paulnak mindenben igaza volt! Rajtam áll hogyan döntök. És a fenébe is mennyire igaza volt! Szeretem Tomot és egyetlen pillanatot sem akarok kihagyni amit vele tölthetek! Kockáztatok és nem érdekelnek a következmények!

- Gyere velem! - állt fel a székről még mindig a kezemet fogva és szorosan maga után húzott

- De hova? - kérdeztem értetlenül

- Csak gyere! - mosolygott édesen

Majd gyorsan átvágtatva a tömegen egy eldugott folyosóra vitt. Ahogy végig mentünk éreztem, hogy a szívem milyen hevesen dobog. Csakhogy most tudtam, nem a fájdalomtól.. nem a szomorúságtól, hanem az izgalomtól. Hirtelen egy sötét lépcsőhöz értünk. A kezemet még szorosabban fogva felmentünk azon, majd egy csukott ajtóhoz értünk.

- Hova megyünk? - suttogtam a sötétben

- Majd meglátod! Csak bízz bennem!

És azzal a lendülettel kinyitotta az ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy a tetőtérre hozott. A látvány ami elém tárult egyszerűen lenyűgöző volt. Hamburg csodálatosan kivilágított utcái, a gyönyörű épületek.. Fantasztikus volt!

- Ez.. gyönyörű! - suttogtam magam elé - De.. honnan tudtad, hogy ide fel lehet jönni?

Miután becsukta maga mögött az ajtót lassú léptekkel a korláthoz sétáltunk.

- Már korábban itt voltunk, mint 8 és amíg vártunk gondoltam körbenézek kicsit.. - vonta meg semmit mondóan a vállát

- Szóval előre kitervelted ezt az egészet? - fordultam szembe vele

- Nem egészen - mosolygott, majd közelebb lépett felém és két karjával átfogva derekamat rátámaszkodott a korlátra

Nagyszerű! Sikerült ugyanabba a pozícióba kerülnünk, mint délelőtt a konyhában. Csak most volt egy apró különbség. Én is akartam.. és élveztem is. De még mennyire!

- Hát akkor? - simítottam végig a karján

- Csak úgy jött... - nevetett halkan és mélyen a szemembe nézett

Szinte megbabonáztak a szemei. Jóleső érzés futott át a gerincemen és hirtelen azon kaptam magam, hogy már egyáltalán nem félek. Élveztem a helyzetet. A friss éjszakai levegő, a nyüzsgő város zaja, a gyönyörű kilátás és Tom.. Egyszerűen tökéletes volt minden!

- Annyira gyönyörű vagy - suttogta, majd homlokát az enyémnek döntve szorosan a karjaiba zárt

Próbáltam kiélvezni minden egyes pillanatot, hogy örökre az emlékezetembe véshessem őket. Kimondhatatlanul jó volt ott állni, biztonságot nyújtó karjai között. Azt kívántam bárcsak ne érne véget az a pillanat. Soha!

- Megakarlak csókolni! - suttogta ajkaimba

Erősen kellett kapaszkodnom a vállaiba, mert úgy éreztem rögtön elájulok. Akartam a csókot! Én is akartam, nagyon... De nem lehetett. Ha megcsókol csak még nehezebb lesz az elválás. Akkor már nem bírnám ki..

- Kérlek, ne rontsd el a pillanatot! - suttogtam erőtlenül

- Éppen hogy szebbé akarom tenni!

- Nem lehet.. - tettem finoman ajkaira kezemet

Egy pár pillanatig, de az is lehet hogy percek voltak, teljesen elvarázsolva fürkésztük egymás tekintetét. Annyira boldog voltam. Talán kívánni sem tudtam volna szebb búcsú ajándékot. Karjaimat átfűzve nyaka köré szorosan hozzá bújtam.

- Olyan jó most így.. - suttogtam erőtől duzzadó vállába

- Hiányozni fogsz! - simított végig a hátamon

- Te is nekem!

- Soha nem foglak elfelejteni!

Éreztem, hogy arcomat újból ellepik fájdalmas könnyeim. Én sem fogom elfelejteni Őt! És.. el sem tudja képzelni, hogy milyen nehéz ez nekem. Elengedni azt az embert aki mellett akár az életedet is letudnád élni. Egyszerűen képtelenség!

Tom finoman eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Édesen elmosolyodott és egy kósza tincset tűrt a fülem mögé. Arcával vészesen közelíteni kezdett felém, majd forró de annál szenvedélyesebb csókokat lehelt az arcomra. Egyre közelített ajkaim felé és éreztem, hogy most már nem fogok tudni ellen állni neki. Ajkaimat résnyire nyitottam és éreztem forró leheletét. Finoman végigsimított rajtuk, miközben én torkomban dobogó szívvel vártam, hogy végre megcsókoljon..

Ám a következő pillanatban a tetőtér ajtó egy hangos csapódással kivágódott és a már majdnem teljesen részeg Bill dülöngélt be rajta. Tom és én szinte egyszerre ugrottunk el egymástól. 

- Channeeel! Hát végre megtaláltalak titeket! - kiabálta fülig érő szájjal - Paullal már égen földön kerestünk titeket! 

- Mit akar? - kérdeztem remegő hanggal

- Búcsú beszédet akar mondani! Gyertek nektek is ott kell lennetek! - fogta meg a kezem és elkezdett befele húzni

Én csak tehetetlenül követtem, majd az ajtóban még visszanézve Tom csalódott szemeivel találkoztam. Jobb volt, hogy nem csókolt meg. Mindkettőnk érdekében. Túlságosan fájdalmas lett volna az elválás. És attól tartok azt már nem bírtam volna ki épp ésszel. Bele őrültem volna. Nem mintha most sokkal jobban érezném magam, de legalább nincs akkora bűntudatom emiatt. Soha nem fogom elfelejteni ezt az éjszakát és azt sem amit Tom tett. Szerelmet vallott nekem. Őszintén.. És már ez, hacsak egy éjszakára is, de mérhetetlenül boldoggá tett! Tiszta szívemből remélem, hogy Frankfurtban majd talál magának egy csodálatos lányt engem pedig elfelejt és boldogan élnek.. amíg meg nem halnak...