Impossible Promise 27. Rész

Sziasztok! :)

Meghoztam a következő részt is ééés hát... Azt hiszem ez a rész nem fog a kedvenceim közé tartozni. Kicsit lehangoló is.. de úgy éreztem ez ide most kell. Akartam egy olyan részt, amiben leírok mindent az utolsó találkozásukról és hát ilyen lett, remélem azért lesz akinek tetszeni fog! :)

Sietek a kövivel.. annyit elárulhatok az már nem az emlékezések sorába fog tartozni :PPP

Jó olvasást és várom a hozzászólásaitokat!  ^^.♥

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Tom a közös szobánkban, miközben tehetetlenül nekitámaszkodott az ajtófélfának
- Muszáj elmennem... - sóhajtottam és egy újabb adag ruhát a bőröndömbe pakoltam
- De, ha nem akarsz akkor nem kell!
Óvatosan becipzároztam a bőröndöt, majd tanácstalanul felnéztem rá. A szemeiből mérhetetlen szomorúság áradt. A szívem szakadt meg érte, de akkor is mennem kellett. Pár percig némán ácsorogtunk a lámpákkal kivilágított szobában, majd végül lassú léptekkel elé sétáltam.
- Értsd meg, hogy mennem kell. Ez egy hatalmas lehetőség a karrierem beindítására. Nem hagyhatom ki.. - simítottam végig selymes arcán, mire Ő finoman magához rántott és megcsókolt. Tudtam.. éreztem, ez a csók most nem olyan volt mint a többi. A ragaszkodás és a hiányérzet jele volt. Kétségbeesetten karolta át a derekam ezzel még közelebb húzva magához, majd óvatosan elkezdett az ágy felé tolni. Nem bírtam és nem is akartam ellenállni neki. Hagytam hogy finoman hátradöntsön az ágyon és kényelmesen elhelyezkedjen a lábaim között. Mikor megéreztem bőrömön puha kezeit, miközben oldalt feltolta a ruhám alját, önkéntelenül is belenyögtem a csókunkba.
- Neeeh! - nyögtem ajkaiba - Kérlek ne!
- Sshht! - suttogta - Ha már muszáj elmenned, hadd tegyem szebbé az utolsó együtt töltött pillanatainkat.
- Kérlek Tom! Hagyd abba... - fogtam le az egyre fentebb vándorló kezeit
Mire Ő csak egy csalódott sóhajt követően lemászott rólam, felállt az ágyról és elindult az ajtó felé. Utáltam amikor ilyen volt. Egy.. egy érzelmi zsaroló.. Nem tudsz neki ellenállni, ha meg mégis akkor pedig gátlástalanul bűntudatot kelt benned.
- Tom.. kérlek.. - mentem utána - Most miért kell ezt csinálnod? Miért nem tudsz csak szépen elbúcsúzni és..
- Talán mert nem akarom, hogy elmenj?! - fordult szembe velem - Talán mert szeretlek és szükségem van rád?! 
- Egyszer mindenkinek eljön az életében az a pont, amikor áldozatokat kell hoznia. És nekem most jött el... - mondtam alig hallhatóan, majd visszasétáltam az ágyamhoz és indulásra készen megfogtam a bőröndöket.
- Legalább hadd kísérjelek el! - lépett elém - Nagyon kérlek...
- Rendben - sóhajtottam megadóan

~~~

Úton a reptér felé a kocsiban egész végig egyikünk sem szólt egy szót se. Én nem akartam tovább szítani a tüzet, Tom pedig gondolom magában tombolt. Bár nagyon sajnáltam, hogy így reagált az utazásomra, de azért teljes mértékben megértem Őt. Valószínű, hogy fordított esetben én is így cselekedtem volna. De most nem erről van szó. Hamburg... ez egy hatalmas lehetőség a karrierem beindítására. Divattervezők százai lesznek ott azon a bemutatón és, ha szerencsém van talán valaki felfigyel rám. Viszont sajnos az is igaz, hogy egy kicsit megkönnyebbültem az utazás gondolatától. Távol lenni a gondoktól.. távol David parancsolgató, undok jelenségétől.. egészen felszabadultam. Milyen kár, hogy Tom nem jöhet velem... nem tudom, hogy fogom kibírni nélküle.. Nagyon szeretem.
- Megjöttünk.. - szólalt meg mély rekedtes hangján, mikor leparkolt a reptér bejárata előtt - Kiveszem a csomagjaidat..
- Köszönöm - mondtam halkan, majd követve Őt én is kiszálltam a kocsiból
Miután megvettük a jegyet és bepakoltuk a csomagokat egy csomagszállító járműbe, tehetetlenül leültünk a várakozó teremben. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Nem tudom miért.. talán... talán azért mert fájt itt hagynom Tomot? Bármi is történjék, most már nem visszakozhatok. Nem hagyhatok fuccsba menni ilyen lehetőséget... 
- Megkérjük kedves utasainkat, hogy a Hamburgba tartó járatra kezdjék meg a beszállást! - szólalt meg néhány perc várakozás után a hangosbemondó
- Hát... akkor itt az idő - sóhajtottam, majd felálltunk és a beszállóhoz sétáltunk
- Még nem késő meggondolnod magad.. - fogta meg a kezem Tom
- Nem tehetem.. Kérlek értsd meg ez nagyon fontos nekem! - simítottam végig az arcán, majd szorosan átöleltem
- Annyira hiányzol már most is! - szorított magához - Nagyon szeretlek!
- Én is téged! Ezt sose feledd! - mondtam könnyeimmel küszködve, majd óvatosan eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek
Egy apró könnycseppet véltem felfedezni a szeme sarkában. A szívem sajdult bele. Apró mosolyra húzódott a szám, majd önkéntelenül is magamhoz húztam és finoman megcsókoltam. Mikor elváltak ajkaink Tom ellenkezést nem tűrve rántott vissza és szenvedélyesen ajkaimnak esett. Már nem bírtam tovább tartani magam, szabad utat engedve feltörő könnyeimnek csókoltam vissza. Két kezem közé fogva arcát húztam minél közelebb magamhoz. Akkor abban a pillanatban tudtam, soha többet nem fogok senki mást úgy szeretni, mint Őt.
- Mennem kell - suttogtam, majd homlokomat az övének döntve próbáltam egyenletesen lélegezni
- Annyira nagyon szeretlek Karla! Vigyázz magadra kérlek és siess vissza! 
- Megígérem, hogy sietek! Szeretlek! 
Majd lassan eleresztve a kezét elindultam a beszálló felé. Minden egyes lépés súlyként nehezedett a lábaimra. Rettenetesen fájt Őt itt hagynom. Bárcsak velem jöhetett volna. Bárcsak szabadon szerethetnénk egymást...  Az ajtóban még visszafordultam és mosolyogva intettem felé, végül beszálltam a repülőre és próbáltam minden gondolatomat csakis a hamburgi divatbemutatóra összpontosítani, több kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy nagyon fog hiányozni Tom. Igyekeztem azzal a tudattal élni, hogy hamarosan újra láthatom.. de akkor még csak nem is sejtettem, hogy az elkövetkező pár órában fenekestül felborul az életem... hogy fenekestül felborul a Tommal való kapcsolatom...
Soha többet nem láttam...