Impossible Promise 28. Rész

Sziasztook! :))
Meghoztam a következő részt. És mint majd hamarosan olvashatjátok, Karla szemmel láthatóan belegabalyodott saját gondolataiba és nagyon szenved a hazugsága miatt. Hogy meddig bírja tovább? Kárt tesz-e magában? Vagy lesz valaki aki még időben megmenti Őt? Hmmm hát az majd kiderül :D
Jó olvasást és csak bátran a hozzászólásokkal ^^. ♥

Mióta Tom és a srácok elmentek minden megváltozott. Minden olyan más lett. Azt hittem, a dolgok jobbra fordulnak majd, de sajnos tévedtem. A hiányérzet és a fájdalom amit érzek már szinte kibírhatatlan. Nincs kedvem semmihez... reggelente nehezemre esik munkába menni. Nincs miért.. de talán inkább kiért felkelnem. Hiszen, most már nem vár senki a hallban. Nem hallani jókedvű srácok hangos hahotázását. Így már nincs értelme semminek..

Talán hallgatnom kellett volna akkor a szívemre és Tommal kellett volna maradnom. Az sem érdekel, ha örök életre meggyűlöl a tettemért.. hogy éveken át hazudtam neki és becsaptam Őt. Nem számít.. csak újra láthatnám. Ha csak egy percre is..

- Channel figyelsz te rám? - lengette meg jobb kezét előttem Paul

- T-tessék? Ne haragudj.. kicsit elkalandoztam.. - sóhajtottam, majd felegyenesedtem a bőrfotelemben

- Azt látom.. Csak nem Tomon gondolkozol már megint?

- Képtelen vagyok kiverni őt a fejemből - könyököltem az asztalra - Azt hittem idővel majd túlteszem magam rajta.. de egyszerűen nem megy

- Megértelek és nagyon sajnálom.. de ez már a múlté. Próbáld meg elfelejteni! - tette kezét a vállamra, majd elém tolva egy újabb papírköteget a munkába temetkezve magyarázott tovább

"Próbáld meg elfelejteni.." Na persze, minthogyha az olyan könnyű lenne. Minthogyha nem járna minden egyes nap az eszemben és nem lebegne minden egyes alkalommal a szemeim előtt csalódott és szomorú tekintete. Még most is könnybe lábad a szemem, ha csak visszagondolok a búcsúzásukra. Mindenki elköszönt tőlem.. kivéve Tom. Szándékosan előre ment, hogy még csak véletlenül se kelljen elköszönnie... De persze meg is értem, hiszen nyilvánvalóan megbántottam amikor visszautasítottam ott fenn a tetőn. Szerelmet vallott nekem én pedig még csak meg se köszöntem neki.. Egy hálátlan dög vagyok semmi több... Pedig.. Istenem annyira vágytam rá, hogy megcsókolhassam. Az érintéseire.. mindenére! Úgy vágytam rá, hogy vele lehessek..
- A fenébe is.. - löktem félre a papírokat, majd sebtében felálltam - Paul kérlek ne haragudj, de nekem most muszáj haza mennem! Nem bírom tovább.. egyedüllétre van szükségem..

- Értem. Ha bármiben tudok segíteni hívj! - ölelt szorosan magához, majd magamra kapva a cuccaimat sietős léptekkel kimentem az irodából.
Szaporán szedtem a lépcsőfokokat egymás után és magamban egyre csak azt hajtogattam "csak érjek le a parkolóba". Nem bírtam sokáig tartani magam. Éreztem, hogy a könnyeim egyre erősebben marják a szemeimet. Amilyen gyorsan csak tudtam kivágtam a parkoló ajtaját és egyenest a kocsimhoz rohantam. Remegő kezeimmel alig tudtam beletalálni a zárba, de végül sikeresen kinyitottam az ajtót és egy elkeseredett sóhajjal beültem a volán mögé. Pár másodpercig elgondolkozva meredtem magam elé, majd már nem bírtam tovább és idegesen beleverve a kormányba hangosan felzokogtam. A könnyeim szinte záporban folytak az arcomon. Nem bírtam elviselni ezt az egészet tovább. A tudat, hogy ezt csakis kizárólag magamnak köszönhetem elkeserített. Én magam voltam az aki miatt tönkre ment a boldogságom.. én magam voltam az aki ártottam annak az embernek akit a világon a legjobban szeretek. Egy utolsó aljas hálátlan dög vagyok... egy mocskos némber. Fejemet óvatosan a kormányra hajtva zokogtam tovább. Olyan jó lett volna, ha másképp történnek a dolgok. Olyan jó lett volna, ha... ha csak egy kicsit boldogok lehettünk volna.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de miután kicsit nyugodtabbnak éreztem magam, megtöröltem az arcomat és beindítottam a kocsi motorját. Haza kellett mennem. Szükségem volt egy kis magányra..
Mikor felértem a lakásomba a cuccaimat egy nagy lendülettel behajítottam az ágyamra, majd az első utam a fürdőbe vezetett. Megeresztettem magamnak egy kis meleg vizet, ledobáltam magamról a ruhákat, majd kényelmesen elhelyezkedtem a hatalmas kádban. Próbáltam kikapcsolni az agyam és végre pihenni egy kicsit.. de nem igazán sikerült. Egyre csak Tom arca lebegett a szemem előtt. A hideg futkosott a hátamon tőle. Szinte éreztem a bőrömön ahogy hozzám ér... azt hiszem kezdek megőrülni.
- Rohadt életbe... - sóhajtottam, majd hirtelen a víz alá merültem és a lábaimmal dobbantottam a kád alján egyet.. kettőt... hármat, majd addig a víz alatt maradtam, míg szinte már majdnem megfulladtam. Aztán hirtelen bepánikoltam és kapálózva felültem a vízben. Szaporán kapkodtam a levegő után és próbáltam lehiggadni.
Kész vége.. most már semmi kétség, hogy becsavarodtam. Az előbb kis híján megöltem magam. Na nem, minthogyha hiányoznék bárkinek is.. vagy minthogyha nem szolgáltam volna rá..
Az életem egy romhalmazzá vált..