Csatamező

~ Vannak olyan csaták, amik elvesztek, még mielőtt elkezdődtek volna...

El se hiszem hogy négy év után újra itt vagyok. Négy év ... Istenem milyen hosszú idő és milyen sok minden történt azóta. Ezalatt a négy év alatt annyi minden megváltozott.  Megtanultam felejteni és továbblépni. Megtanultam beletörődni... de ami a legfontosabb, meggyógyultam.  Igen, meggyógyultam. El se hiszem.

Négy éve mikor elhatároztam, hogy elmegyek innen, volt egy szörnyű balesetem aminek következtében deréktól lefelé megbénultam. Igen. Tolókocsiba kerültem. Azt hittem már soha többé nem fogok lábra állni. És tessék. Újra itt vagyok. Újra tudok járni és egészségesebb vagyok, mint valaha. És már csak pár utcányira vagyok a házunktól. Már csak pár perc  és szemtől szembe találkozhatok velük.

Vajon felismernek majd? És egyáltalán örülni fognak nekem? Azok után, hogy csak úgy elmentem innen... És vajon ők sokat változtak? Már alig várom, hogy újra láthassam őket. Annyira hiányoztak már. Mind. Niall, Liam, Louis, Zayn .. és ... és még Ő is .. Harry.

Izgatottam vártam, hogy a kocsi végre beforduljon az utcába. Még gurult egy pár métert majd megállt a ház előtt. Kinéztem az ablakon. Semmit se változott. Ugyanaz a hatalmas, barátságos családi ház, mint a mi volt.

Remegő kezekkel kinyitottam a kocsi ajtaját, kivettem a bőröndjeimet, kifizettem a taxit és elindultam a kapu felé. Ugyanaz a nagy vaskapu. Beütöttem a kódot. Az is ugyanaz volt. Muszáj volt elnevetnem magam. Hogy is változtatták volna meg a kódot. Hisz együtt találtuk ki. Egy emlékezetes nap dátuma volt.

Ez volt az a nap amikor a fiúkkal Halloween-kor egy szál fehérneműben végig rohangáltuk London utcáit. Nagyon nagy poén volt. Igaz, hogy utána rendesen megfáztam ... de azért ez egy szép emlék marad.

Lassan kinyílt a kapu én pedig megfogtam a bőröndöket és felhúztam őket a járdán egészen a bejárai ajtóig.

Hát ... azt hiszem itt az idő... Félve becsengettem, majd pár másodperccel később zajt hallottam bentről és valaki azt kiabálta, hogy " Jövök! " .. Fordult a kulcs a zárban és már nyílt is az ajtó. Az ajtót nyitó srác teljesen ledöbbenve állt előttem.

- Szia .. - köszöntem halkan

- Tess? - nyögte döbbenten

- Igen Louis. Én vagyok..  - mosolyogtam, majd egy könnycsepp gördült le az arcomon

- Istenem Tessy! - ugrott a nyakamba Louis és vagy háromszor megpördült velem - Annyira hiányoztál!! És .. Úúristen! Te... te a saját lábadon állsz .. Ezt el se hiszem... Úristen Tess!

- Igen. Teljesen meggyógyultam és újra tudok járni. Annyira boldog vagyok Louis! - öleltem szorosan magamhoz - És már ti is nagyon hiányoztatok nekem.

- El se hiszem, hogy visszajöttél ... De várj .. inkább gyere be, had örüljenek a többiek is - fogta meg a kezem és behúzott maga után egyenesen a nappaliba

Maga a ház belülről semmit nem változott. A bútorok, lámpák, fényképek ugyanazok voltak. Talán egy pár új album lógott még a falon, de semmi több. Szinte semmi nem változott.

Amint közeledtünk a nappali felé hangos nevetés ütötte meg a fülem, ám ahogy beléptem mindenki elhallgatott és ledöbbent arccal néztek rám.

- Srácok! Nézzétek ki jött vissza! - kiáltotta el magát Louis

- Sziasztok .. - köszöntem kicsit félénken.

Nem tudtam mit fognak szólni a többiek hozzám. De szerencsére ők is ugyanúgy reagáltak mint Louis. Őrült módjára a nyakamba ugrottak és mindannyian a levegőbe dobtak örömükben. Mikor letettek mindenkit szorosan átöleltem és egy hatalmas cuppanós puszit adtam az arcukra.

- Uramisten!! Te .. te a saját lábadon állsz? - kapott az ölébe Liam

- Igen! Újra tudok járni!! - öleltem át a nyakát

- El se hiszem, hogy ez igaz - tett le a földre

- Annyira hiányoztál Tessy! - karolta át a vállam Niall

- Bizony tényleg jó, hogy itt vagy csajszi - huppant le a kanapéra Zayn

A nagy ölelkezés - ujjongás után mindannyian leültünk a kanapéra. Nagyon boldog voltam. Ám ahogy végig néztem a többieken valami nagyon zavart. Mintha valaki hiányzott volna. Aztán eszembe jutott...

- Hol .. hol van Harry?

A többiek egy emberként megszólalva egy nagyot sóhajtottak, majd végül Zayn megszólalt.

- Még nincs itthon. De nemsokára hazaér - erőltetett mosolyt az arcára.

Na igen. Mindenki tudta, hogy a neheze még csak most jön. Vajon Harry mit fog reagálni? Mit fog szólni ahhoz, hogy visszajöttem? És ami számomra a legfontosabb kérdés, vajon szeret még?

Nem tudom, hogy képes leszek-e újra a szemébe nézni és beszélni vele. Hisz ha úgy nézzük... az egész balesetemet neki köszönhetem. Még visszagondolni is rossz rá.

Emlékszem... épp veszekedtünk. Szakítani akart velem, mondván hogy a banda miatt nincs rám ideje. Biztos voltam benne, hogy ez csak kifogás. Így nem hittem neki és dühösen ott hagytam a közös szobánkban. Gyorsan leakartam menni a lépcsőn, de mielőtt leléphettem volna az első lépcsőfokra Harry utánam szaladt és visszarántott. Elvesztettem az egyensúlyom és egyenesen lezuhantam a lépcsőn. Utána már csak annyira emlékszem, hogy a kórházban magamhoz tértem .. és .. kiderült hogy .. lebénultam. Szörnyű volt.

- Figyelj Tess - rántott ki gondolat menetemből Louis - tudjuk, hogy ami négy éve történt az szörnyű. Mindenkit megviselt ez a tragédia ... és sztem talán Harryt a legjobban. Így .. szval ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell - szorította meg a kezem

- Köszönöm - mosolyogtam

- De azért annyit mégis elárulhatnál, hogy milyen csoda folytán álltál lábra?? - bökött oldalba Liam

- Jó rendben - majd vettem egy mély lélegzetet és mindent elmeséltem - Mikor elmentem innen az egyik kanadai barátnőmhöz költöztem. Neki volt egy orvos barátja. Pontosan nem tudom milyen doki volt, de az biztos hogy egy idegsebész szerű doki volt - nevettem

- Húú .. és helyes volt legalább? - röhögött fel Zayn

- Hülye hagyd már - vágta fejbe Louis - Folytasd Tess - nézett rám angyali fejjel

- Istenem... - mosolyogtam - Szval az a doki felajánlotta, hogy megműt. Nagyon örültem neki és persze, hogy igent mondtam rá. Így két héttel később meg is műtöttek.

- És nagyon fájt? - nyögte Niall

- Nem. Egyáltalán nem éreztem semmit. Mivel altatva voltam - magyaráztam

- Értem

- És hát a műtét jól sikerült. Utána hónapokon keresztül rehabra jártam .. és tessék .. itt az eredménye - nevettem fel és meglóbáltam a lábaimat a levegőben

- Ez .. ez egyszerűen fantasztikus - fogta a fejét még mindig döbbenten Liam

- Ugye? Sztem is.

- De azért annak sokkal jobban örülünk, hogy visszajöttél hozzánk - puszilt meg Louis

- Én is örülök, hogy újra veletek lehetek. Már nagyon hiányoztatok és amúgy is tisztázni szerettem volna a dolgokat - nyújtóztam egyet

- Úúúh! Tényleg! Jut eszembe... nem akarod Harryt a szobájában megvárni? Felvisszük a cuccaidat a régi szobádba és nem mondunk neki semmit. - kacsintott Zayn

- De az jó lenne - mosolyogtam - Nagyon köszönöm

- Ugyan semmiség - mondták majd felvitték a bőröndjeimet a szobába én pedig felmentem Harry szobájába.

Mikor benyitottam egyből megcsapott az a jellegzetes Harry illat. A szoba alapján semmit se változott. Ugyanaz a rendetlen, lökött srác mint volt. Oda léptem az ágyához és az arcomba nyomtam a párnáját. Ekkor szinte minden egyes együtt töltött pillanat eszembe jutott. Istenem, hogy én mennyit aludtam vele itt az ágyban. Mennyit hülyültünk. Az a sok szenvedélyes együtt töltött éjszaka. Hogy mennyire hiányoznak ezek a dolgok.

Gyorsan megvetettem az ágyát, majd oda ültem az író asztalához. Tele volt dalszövegekkel, koncert felvételekkel és egy csomó aláírt fényképpel. Ám ahogy kutakodtam a kezem ügyébe került egy képkeret, benne egy képpel. Mikor megláttam könnybe lábadt a szemem. Mi voltunk rajta.

Hogy lehet az, hogy ez még meg van neki, mikor szakítani akart velem? Teljesen össze voltam zavarodva. Azt hittem már nem szeret. Erre itt találom az asztalán a közös képünket? Hát én ezt már nem bírom tovább.

Megfordultam és a szekrényéhez léptem. Miközben a ruháit rendezgettem egyre csak az járt az eszemben, hogy mit mondjak neki. Az biztos, hogy első sorban nem leszek vele kedves. Magyarázatot kell adnia erre az egészre, hogy miért akart velem szakítani, hogy mire volt jó ez az egész.

Leakartam ülni az ágyra ám valamin megakadt a szemem. Megláttam a ruhák alatt egy dobozt, amire a Tess felirat volt írva. Letérdeltem hozzá és levettem a doboz tetőt. Nem hittem a szememnek.

A doboz tele volt egy csomó fényképpel, kulcstartókkal és minden olyannal, ami kettőnkhöz kapcsolódik. Most már végképp össze voltam zavarodva. Lehet, hogy Harry még mindig ... szeret engem? ...

Gondolat menetemből két hosszú csengetés rázott fel. Odaszaladtam az ablakhoz és mikor kinéztem ... megláttam Őt. ... Hát persze, hogy Ő az. Régi szokása, hogy kétszer csenget ha hazaér, mondván hogy ezzel jelez a srácoknak hogy megjött és hogy a csajokat dugják el. Akkora egy idióta... És Istenem... Itt van ... Megjött .. és mindjárt feljön ide ... A szívem egyre hevesebben kezdett verni. Nagyon izgultam. Mit mondjak neki? És Ő mit fog mondani nekem?

Mivel mást úgyse tudtam tenni ott maradtam az ablakban és vártam, hogy végre felérjen hozzám. Nem sokkal később lépteket hallottam a lépcső felől. Majd kattant a kulcs a zárban és kinyílt az ajtó. Azt hittem ott helyben elájulok. ... Először még észre se vett. Aztán  mikor becsukta az ajtót és megfordult .. végre megpillantott.

- Öhm .. hello .. Hát te? Mit csinálsz itt? - értetlenkedett.

Szerencsétlen még azt se tudta hogy ki vagyok. Vettem egy mély lélegzetet és megfordultam. Karba tett kézzel megálltam előtte. Lesütöttem a szemem .. nem mertem rá nézni..

Teljesen ledöbbent. Hebegett habogott. Azt se tudta mit mondjon.

- T...Tess? - kérdezte tátott szájjal

- Igen Harry. Én vagyok az - suttogtam

- Te .. itt .. és te .. de hiszen te tudsz... - dadogott

- Igen. Újra tudok járni. Már nem kell többet tolókocsiba ülnöm. Meggyógyultam Harry. - mosolyogtam - És visszajöttem...

- De .. de miért jöttél vissza? - lépett közelebb felém

- Azért ... mert szerettem volna tisztázni a helyzetet és azért ... mert

- Mert? - suttogta

- Mert hiányoztatok ... mert hiányoztál - suttogtam, majd éreztem hogy Harry végig simít bal kezével a karomon. Önkéntelenül is felsóhajtottam.

- Hiányoztam neked? - suttogta ajkaimba

- Igen - mondtam és lassan ellöktem magamtól - De nehogy azt hidd hogy olyan könnyen megbocsátok neked - léptem el előle

- Micsoda? Ezt .. mégis hogy érted?

- Harry ... szakítottál velem .. És .. miattad lezuhantam a lépcsőn... tönkre tetted az életem - zokogtam fel és hátat fordítottam neki

- Ez nem igaz!! - üvöltötte

Mikor ránéztem olyasvalamit láttam, amit azelőtt soha. Harry sírt. Csak úgy folytak a könnyei.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! - kiabált és közben mutató ujjával rám mutatott - Pontosan tudod, hogy nem direkt löktelek meg. Hogy is gondolhatod ezt... hiszen én szerettelek.

- Ha szerettél volna nem szakítottál volna velem - mondtam alig hallhatóan

- Istenem Tess - mordult fel - Már mondtam, hogy ezt nem én akartam így. Soha nem akartam veled szakítani, de értsd meg a banda mellett nem jutott volna rád időm - lépett mögém és jobb kezével megérintette a vállam

- Ez mind kifogás Harry - suttogtam - Sokkal egyszerűbb lenne, ha magadnak is bevallanád, hogy igazából soha nem szerettél..

- Miért csinálod ezt? - kérdezte kétségbeesett hangon

- Na mi van Harry? Fáj az igazság mi? Valld be, hogy soha nem szerettél engem és mindjárt jobb lesz...

- Fejezd már be! - üvöltötte teli torokból - Nem fogod fel, hogy ez nekem mennyire fáj?

- Miért fáj Harry? Azért mert igazam van? Miért fáj? - léptem elé

- Azért mert szeretlek! Még mindig ugyanúgy szeretlek Tess! És nem telt el nap, hogy ne jutottál volna az eszembe - zokogott

Már kezdtem megsajnálni és hinni neki, de mivel megfogadtam magamnak, hogy nem leszek vele kedves tovább dacoskodtam.

- Ha ez igaz akkor miért nem kerestél meg? Miért nem jöttél utánam? - ütöttem bele a mellkasába

- Attól féltem, hogy elutasítanál.. azt hittem teljes szívedből meggyűlöltél a történtek után - fogta le a kezeimet

- Ez hazugság! Most is csak hazudsz!

- Jól van! Ha így gondolod miért vagy még mindig itt? - üvöltötte az arcomba

Nekem pedig csak ennyi kellett. Egy hatalmas pofont adtam neki és lelöktem az ágyra  majd lerohantam a lépcsőn.

- Ez az menj csak! És vigyázz nehogy megint leess a lépcsőn! - kiáltott utánam és bevágta maga mögött az ajtót

Mire leértem a lépcsőn a többiek már mind ott voltak. Gondolom hallották a veszekedésünket, mert elég rémült fejet vágtak

- Tess mi történt?

- És most hova mész? - kérdezték egymás után

- Hagyjatok békén! - kiáltottam és kimentem a házból

Mivel se csomagom, se taxim nem volt így hátra mentem a kertbe. Ott mindig volt egy kicsi egyszemélyes hinta felkötve a fára. Általában, ha valami bajom volt odamentem gondolkozni. Most is így tettem. Leültem és lassan hintázni kezdtem, közben pedig hangosan sírtam.

Teljesen kétségbe voltam esve. Nem gondoltam volna, hogy ez az egész idáig fog fajulni. Már megbántam mindent. A pofont .. a bunkó beszólásokat .. nem lett volna szabad ezt csinálnom...

- Istenem miért! - zokogtam hangosan

Majd megállítottam a hintát és miközben mindkét kezemmel kapaszkodtam a kötélbe lehajtottam a fejem és csak sírtam.

Ám nem sokkal később éreztem hogy valaki leguggol elém és két kezét kezeimre teszi. Lassan felnéztem és megkönnyebbülten felzokogtam mikor megláttam ki az.

- Harry! - omoltam a karjaiba.

Fejemet a mellkasába fúrva sírtam. Ő csak szorosan átölelt és a hátamat simogatta.

- Ne haragudj rám! Nem lett volna szabad olyanokat mondanom neked... Sajnálom -  mondtam és közben mélyen a szemébe néztem

- Nem haragszom rád Tess. Kérlek ne sírj! Inkább neked kéne haragudnom rám. Akkora egy tahó vagyok.. Ha akkor nem veszekszem veled .. akkor talán nem .. Istenem az egészről én tehetek ... - csuklott el a hangja

- Ssssht! - tettem a kezemet ajkaira - Nem csak a te hibád. Én is ugyanúgy hibás vagyok benne..

- Tess... megtudsz nekem bocsátani? - kérdezte könnyes szemmel

- Már rég megbocsátottam neked Harry.. mert .. tudod .. még mindig szeretlek - döntöttem homlokom az övének

- Én is szeretlek Tess - suttogta majd kezei közé fogta az arcom és lassan megcsókolt.

Nagyon finoman és óvatosan csókolt. Szinte alig érintette az ajkam. Bátorításképp átkaroltam a nyakát és az ölébe ültem. Olyan jó volt végre érezni minden egyes porcikáját. Annyira hiányzott már. Semmi mást nem akartam már csak örökre vele lenni.

- Hiányoztál - suttogta ajkaimba

- Te is nekem - túrtam bele göndör fürtjeibe - Akkor?

- Akkor?

- Elástuk a csatamezőt? - kérdeztem mosolyogva

- De még mennyire. Soha többé nem engedlek el. Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen velünk. Együtt leszünk örökkön-örökké - nevetett fel, én pedig csak még szorosabban átöleltem és megcsókoltam.

Attól a naptól kezdve Harry és én mindig együtt voltunk és végtelenül boldogan éltünk. Szerettük egymást és soha nem hagytuk volna el a másikat ...és azt hiszem ennél több nem is kell.

~Vége