Impossible Promise 12. Rész

Sziasztook :))
Meghoztam a 12. részt, remélem mindenkinek tetszeni fog. Eléggé sok minden történik benne és hátőő remélem a befejezésért nem fogtok kinyírni :'DD
Jó olvasást, várom a kommenteket ^^.
Sietek a kövi résszel :)) ♥♥

Ám ahogy visszaértem az ebédlőbe eléggé megdöbbentő látvány fogadott... ez a kis " közös reggeli " lehet hogy még sem volt olyan jó ötlet, mint amilyennek tűnt??...

Már mindenki helyet foglalt az asztal körül és csak egyetlen egy hely volt szabad .. méghozzá Tom mellett ...

Nagyon kellemetlenül éreztem magam.. Nem igazán volt kedvem mellé ülni, viszont jelentet sem akartam emiatt rendezni. Így hát csak tehetetlenül megálltam az asztal mellett. 

- Khm.. már megrendeltem a reggelit és nemsokára hozzák - mondtam és óvatosan Tomra pillantottam, aki zavartan rám nézett és motyogott valamit, majd fölállt.

- Öhm .. bocs .. nem tudtam, hogy te is ide akarsz ülni - vakarta meg zavartan a tarkóját - Ha akarod elülhetek máshova is

- Most már mindegy.. hagyd csak. Elférünk itt ketten nem? - nevettem fel zavaromban

- Öhm... ja - bólogatott, végül kelletlenül leültünk egymás mellé

Nagyszerű.. már csak ez hiányzott. Egy oldalon az ellenséggel. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Végre egyszer valami jól is sikerülhetett volna, veszekedések nélkül, erre itt kell idétlenkednem Tom mellett. Annyira zavar.. Szinte levegőt venni se merek. Félek, hogy akár egyetlen egy rossz pillantásom is leleplezhet... És ha még mindez nem lenne elég, Tom bódító parfümjét is magamon érzem.. olyan erős és csábító hogy mindjárt leszédülök a székről...

 - Nos .. ha már mind itt vagyunk - törte meg a már kínossá vált csendet Paul - Engedjétek meg, hogy köszöntőt mondjak ... ha bár narancslével is .. de azért sok sikert kívánok mindenkinek a munkához - emelte fel a poharát

- Sok sikert!

- Úgy legyen! - követtük mi is a példáját

Majd nemsokkal később már fel is szolgálták a reggelit. Mindenki legnagyobb örömére rántotta volt zöldség körettel.

- Ummm ... ez a kedvencem - motyogta félig teli szájjal Bill

- Örülök, hogy ízlik - mosolyogtam és a poharamért nyúltam, ám ekkor véletlenül megérintettem Tom kézfejét.

Zavartan belekortyoltam a narancslevembe és próbáltam észrevétlenül elfordítani a fejem. Nem akartam ránézni.. még a látókörömben sem akartam látni..

- Tényleg Channel! Mesélj egy kicsit magadról. Ha  már ilyen sokáig együtt fogunk dolgozni, had tudjunk meg rólad pár dolgot - húzta széles mosolyra a száját Bill

 - Öhm.. mit szeretnétek tudni rólam? - nyeltem le a falatot és kíváncsian végig néztem a társaságon

- Hát... - gondolkozott Bill

- Mesélj mondjuk a szüleidről. Ők hol vannak most? - kérdezte hirtelen Georg

Ennél a kérdésnél egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem számítottam erre a kérdésre. Nagyon nehéz volt a szüleimről mesélnem .. ugyanis nem volt túl fényes gyerekkorom..

- Öhm .. nos .. tudjátok - nyögdécseltem - A szüleim már 14 éve meghaltak - mondtam ki eddigi életem legnagyobb hazugságát.

Igen.. ugyanis a szüleim nem hogy meghalni .. de még csak felnevelni sem tudtak. Születésem után otthagytak az első szembe jövő gyermekotthonban.. De mivel ezt nem mondhattam el, mert akkor rögtön lebuktam volna.. kénytelen voltam azt hazudni, hogy a szüleim meghaltak..

Az asztal körül hirtelen megfagyott a levegő. Még a villa is meg állt a srácok kezében. Azt hiszem .. kicsit ledöbbentette őket ez a dolog.. Mindenki kétségbeesett arccal nézett hol a mellette ülőre, hol pedig rám..

- Jaj .. ne haragudj Channel .. én nagyon sajnálom - mondta zavartan Georg

- Semmi baj - erőltettem mosolyt az arcomra és lassan oldalra néztem.

Tom kétségbeesett szemeivel találtam szembe magam. Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött .. nem is inkább megdöbbent a szüleim halál hírével kapcsolatban..

- Channel ha tudtam volna .. kérlek ne haragudj - mondta bűnbánóan 

Bill

- Nincs semmi baj .. csak tudjátok .. nagyon nehéz erről beszélnem - tartottam vissza előtörő könnyeimet

- És ez mikor történt?

- 8 éves voltam mindössze..

- Te jó Isten.. - hüledezett Gustav

- De .. egyáltalán hogyan? És mi történt velük? - faggatózott Bill

- Jaj... ugyan már Bill! -dobta idegesen az asztalra a villáját Tom - Muszáj neked mindenről tudni? Nem látod, hogy mennyire fájdalmas neki erről beszélni?

Köpni nyelni nem tudtam Tom reakcióján. Annyira .. meglepett .. Mi ütött belé? Csak nem aggódik értem? Mindenesetre azért kicsit jól esett, ahogy megpróbált védelmezni..
- Jó bocsánat! Nem akartam bunkó lenni - húzta a száját Bill
- Srácok nyugi! Nincs semmi baj... csak nem szeretek erről beszélni - emeltem fel tehetetlenül a kezeimet
Majd egy pár percig néma csend uralkodott az asztal körül ülőkön. Nyilván mindenki zavarban érezte magát amiért ezt a témát felhozták. Én különösebben nem tulajdonítottam neki nagy gondot. Próbáltam úgy tenni mint akit semmivel nem lehet megtörni és továbbra is csendben fogyasztottuk a reggelinket.
- Na azt hiszem én jól laktam - álltam fel az asztal mellől - Nagyon finom volt a reggeli remélem nektek is ízlett. Ha most megbocsátotok akkor én felmennék az irodámba elintézni pár dolgot
- Persze menj csak .. és Channel - szólt utánam Bill - Még egyszer nagyon sajnálom
- Semmi gond - legyintettem és Paul felé fordultam - Ha végeztetek vidd fel őket az öltözőbe hogy ki tudják választani a ruhákat
- Rendben - bólintott
Majd a helyére toltam a székem és már ott se voltam az ebédlőben. Fuhhaa.. elég húzós volt ...

~~~

Fél órával később a srácok már a ruha teremben válogattak a jobbnál-jobb ruhák között. Mindenki izgatottan próbálta fel hol az egyik hol a másik ruhadarabot.
Tom csak elmélyedve tanulmányozta a fogasra felakasztott ruhák mintáit. Nem hagyták nyugodni az ebédlőben történtek. Annyira megsajnálta a lányt. És bár próbált ellenkezni, de akarata ellenére is eszébe jutott Karla. Ő sem ismerte a szüleit. Még nagyon pici korában egy gyerekotthonban hagyták. Rettenetesen gyűlölte ezért a szüleit. Mindig azt mondta, hogy tönkre tették az egész életét és hogy őt biztos senki sem szerette. De ez persze nem igaz...
Annyira erős szálak fűzik ezt a két lányt egymáshoz és mégis két külön világ. Karla jólelkű és segítőkész volt .. Channel ... Channel pedig egy akaratos, makacs önfejű nő .. annyira össze tudja zavarni a viselkedésével.
Most is az ebédlőben mikor megérintette a kézfejét úgy viselkedett mintha semmi nem történt volna, pedig igenis ... látta rajta hogy zavarba jött. Nem érti ezt a lányt. Miért viselkedik úgy vele mint egy aljas szemétláda miközben egyetlen apró érintésétől is zavarba jön?...
- Te figyelj Tom - kiáltott oda neki öccse - Szerinted melyiket vegyem föl? - emelt fel két különböző felsőt
- Nekem mindegy - rántott vállat
- Ne már! Még mindig ki vagy bukva rám az ebédlőben történtek miatt? - kérdezte értetlenül Bil
- Nem..
- Ja .. azt látom - morogta Bill majd Tom fáradtan felsóhajtott és öccse felé fordult
- A kék jobban áll - mutatott a megnevezett felsőre
- Kössz és .. tényleg nem akartam bunkó lenni .. csak annyira megdöbbentett ez az egész
- Engem is .. és .. annyira megsajnáltam szegényt
- Az is lehet, hogy csak azért ilyen kőkemény kívülről mert ezzel akarja leplezni a múltban ért fájdalmai nyomát - elmélkedett hangosan Bill
- Én is gondoltam már erre - mondta halkan Tom - De mindegy is... inkább megyek és átöltözök - fogta meg a ruha kupacot és kiment a teremből.

~~~

Nem sokkal azután, hogy elintéztem pár dolgot az irodában, lementem a többiekhez a ruha terembe.
- Sziasztok - intettem mosolyogva - Na sikerült választani a ruhák közül?
- Jajaa - bólogatott Gustav - Nagyon jó cuccaid vannak
- Szerintem is atom jók - áradozott Georg
Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám ahogy végig néztem rajtuk. Három szerencsétlen idióta akik idétlenül próbálják magukra rángatni a ruhákat.. Olyan .. viccesek voltak
- Öhmm .. miért nem viszitek az öltözőbe a ruhákat? - kérdeztem visszafojtva nevetésem
- Azért mert ha esetleg az egyik ruha nem jönne fel rám - húzta le magáról a pólóját - Akkor legalább nem cipelek fölöslegesen ide-oda semmit
- Ahaaa értem .. - bólogattam - Hát .. nem tudom .. ahogy gondoljátok. De .. hol van Tom?
- Nem tudom .. valami olyasmit emlegetett hogy átöltözik .. vagy nem is tudom - motyogta maga elé Bill
Na igen.. ezzel most sokkal okosabb lettem. Nyilván azt sem tudja mit kérdeztem úgy belemerült a ruháim tanulmányozásába.. de mindegy is. Legalább időben kezdhetjük a fotózást
- Channel - lépett elém Paul - Most beszéltem a fotóssal és azt mondta 10 percen belül itt lesz
- Naa az szuper! - mosolyogtam
- Szerintem is ... de azért kérhetek valamit? - döntötte oldalra a fejét
- Persze mond csak.
- Miközben mutogattam a srácoknak az öltözőket valahol elhagytam a kulcsomat - vakarta idegesen a tarkóját
- Az öltöző kulcsát? - kérdeztem meglepve
- Ahha.. azt hiszem a 19-esé
- Igen és miben lehetek a segítségedre?
- Nem mennél be oda és néznél szét hogy nincs-e ott valahol? Mert fogalmam sincs hogy hova tehettem - húzta a száját
- Hát végül is most ráérek és amúgy is pihenni akartam egy kicsit szóval .. persze miért is ne - bólogattam hevesen
- Fuuh nagyon köszönöm! - vigyorgott és már ment is tovább intézni a fotózást
Szegény Paul. Néha úgy megtudom sajnálni.. Én vagyok a divatház feje és mégis az ő nyakába szakad a legtöbb munka. És ami meglepő, hogy mindig pontosan és időre elvégzi a feladatát. Nagyon megbízható munkatárs. Ezért is döntöttem jól amikor kineveztem igazgatóhelyettesnek.
Gyorsan kimentem a ruha teremből és végig szaladtam az öltözőkön, szememmel keresve a 19-es ajtót. Mikor megálltam az ajtó előtt kicsit meglepődtem, ugyanis nyitva volt. Ezek szerint Paul nem zárta be. Akkor biztos, hogy itt lesz valahol a kulcs.
Mit sem sejtve benyitottam az ajtón és elkezdtem keresni a kulcsot. Furcsa mód nem volt a zárban és az asztalon sem .. Hova a fenébe tűnhetett?

Benéztem az asztal alá is és a fiókokba is bár semmi kétség hogy oda biztos nem eshetett be. Majd végül benyitottam a mellék öltözőbe is ám miután becsuktam magam mögött az ajtót és megfordultam úgy megijedtem hogy muszáj volt felsikoltanom. Ijedtemben a szám elé kaptam a kezem és mire észbe kaptam csak egy ideges kiáltásra lettem figyelmes.
- Bazdmeg!...